Miért van az, hogy a legtöbb munkahelyi kultúrában elismeréssel jutalmazzák az éjszakába nyúlóan túlórázókat? Ha valaki mégis lépést akar tartani az említett céges sztenderddel családos emberként, akkor az egyértelmű hadüzenettel ér fel a partner felé. Pláne, ha nő az illető.
A munka a legtöbb kultúrában társadalomszervező alapot képez: aki dolgozik, azt megbecsülik, aki az átlagnál többet dolgozik, azt szinte istenítik. A gépek megjelenésével a teljesítmény és hatékonyság bűvöletébe kerültünk. Optimalizálni csak azután szoktunk, ha már túl vagyunk a maximalizáláson. Nem is szabadna hát meglepődnünk a versenyszférában kialakult cégkultúrákon, ahol a több mindig jobb.
Ugyan kétéves az a Harvard Business Review-cikk, amelynek mentén elindítjuk a gondolatainkat, de ma talán még aktuálisabb. Kutatásukban azt a kérdést boncolgatták, miképp szenved mindkét nem a túlórázástól. Merthogy az egész család megsínyli, az nem vitás.
Apasági prémium, anyasági büntetés
A Harvard Business Review célja elsősorban az volt, hogy kiderítsék, egy tanácsadó cégnél miért nehezebb megtartani és előléptetni a női munkavállalókat. Kutatásukban az apák ⅔-a ugyanúgy belső feszültséggel élte meg a túlóra miatt kiesett családi időt. És bár aggodalmukat fejezték ki a munka és a család között létrejövő konfliktus miatt, a férfiak túlnyomó többsége nem fogadta el az olyan alkalmazkodási lehetőségeket, mint például a részmunkaidős foglalkoztatás vagy egy kevésbé megterhelő munkaidőt igénylő állás vállalása.
A nők viszont inkább éltek ezekkel a lehetőségekkel, és alkalmazkodtak a család igényeihez. Viszont ezzel a lépéssel azt tapasztalták, hogy a jövedelem mellett az előléptetés lehetőségét és az addigi státuszukat is elvesztették. Ez a jelenség már régóta probléma a nők számára, olyannyira, hogy neve is van: anyasági büntetés.
Ezzel szemben az ifjú édesapák a gyerekük megszületésekor nagyot nőnek munkáltatóik és munkatársaik szemében, ami kifejeződik az emelkedő fizetésükben, és a róluk való pozitív véleményben is. Ez utóbbi akár előléptetésekhez is vezethet.
Míg a másik oldal sem tűnik olyan kecsegtetőnek: azoknak a nőknek, akik úgy döntöttek, hogy megtartják karrierjüket a túlórákkal együtt, vállalniuk kellett a „rossz anya” megbélyegzést.
Nehéz versenyre kelni a tökéletes munkatárssal
A túlórázás kultúrájában a tökéletes munkaerő a teljes mértékben elkötelezett és 0–24 órában rendelkezésre álló munkavállalót jelenti. Ennek egy olyan szerepvállalásnak kell lennie, ami felülírja az anyaság, de a férj vagy apaság szerepkörét is.
A Harvard Business Review kutatói azt is megállapították, hogy a férfiak a bűntudat és a szomorúság érzésének kezelése érdekében egy sajátos védekezési mechanizmust alkalmaznak. Teljes mellszélességgel képviselik, hogy a gyermek gondozási feladata, biológiailag determináltan női teendő. Ez az a gondolat, amivel mentálisan és érzelmileg is képesek szavatolni a munka elsődlegességét.
A nő választhat: elégtelen anya lesz vagy futottak még munkaerő
Ez a klasszikus családmodell persze a nőkben is él még, akik számára az elsődleges szerepet az anyaság kell, hogy betöltse. Míg a feláldozható soron szerepel minden egyéb, például a karrier is. Hiába léteznek a családbarát megoldások, azok nem ajánlanak valódi megoldást az anyák számára. Úgy tűnik, képtelenség a kecskét jóllakatni úgy, hogy a káposzta is megmaradjon.
A nők számára tehát egyelőre csak nagyon kevés társadalomban engedélyezett az, hogy a munka élvezzen elsőbbséget, de legalábbis valamilyen szinten harmóniában ellátható legyen a családi feladatokkal.
A legismertebb ilyen pozitív példa az új-zélandi miniszterelnök esete, aki 2018-ban egy Instagram-posztban jelentette be, hogy terhes. „Miniszterelnök leszek ÉS anya” – írta, és hozzátette, hogy partnere marad otthon a gyerekkel, ő maga csak hat hét szabadságot vesz majd ki a szülés után.
Ezt olvasva az embernek olyan érzése volt, mintha ők már tényleg a 21. században élnének, mi pedig még csak tartanánk afelé.
A Harvard Business Review megállapításai egybevágnak azzal, amit más kutatók is feltártak: ami a nőket visszatartja a munkahelyen, az nem a család és a karrier összeegyeztetésének egyedi kihívása, hanem a túlhajszoltság kérdése, amely a vállalati kultúra egészét átszövi. Ez a kultúra a férfiakat is negatívan érinti, de a nők messze nagyobb árat fizetnek érte, ha a szakmai életükről van szó.
Amikor a kevesebb az valójában több
Ahhoz, hogy változtatni lehessen ezen az igényes munkahelyi dinamikán, a családoknak és a munkavállalóknak közösen kell fellépniük a 24 órás rendelkezésre állás, a fárasztó munkaidő és a család vagy a karrier feláldozása ellen. Emellett kutatásokkal is bizonyított, hogy a munkavállalók produktívabbak és innovatívabbak, ha munkaidejük lehetővé teszi a pihenést.
2018-ban a Perpetual Guardian, egy új-zélandi vagyonkezelő vállalat engedélyezte a dolgozóknak, hogy 4 napos munkahétre térjenek át, azonos bérszint mellett. Megállapították, hogy a munkavállalók termelékenysége 20%-kal nőtt, a munka-magánélet egyensúlya pedig 45%-kal javult. 2019-ben a Microsoft hasonló kísérletet végzett, és 40%-os növekedést tapasztalt a dolgozók termelékenységében.
Egy ilyen többszörösen nyereséges felállásban, ahol mind a nők, mind a férfiak jól járnak, és ahol a családjuk, a karrierjük és a munkaadóik is előnyöket élvezhetnek, sok ígéret rejlik. Reméljük, hogy egyszer ez a kulturális fordulat megnyitja az ajtót a nők előtt, hogy anyaként és szakemberként is sikeresek lehessenek, a férfiak pedig többé nem fogják úgy érezni, hogy a társadalom „rákényszeríti” őket a kenyérkereső szerepére, az apai szerepüket hátrább sorolva.
