A gyereknevelési irányzatok folyamatosan változnak, és lehet, hogy hosszú évek után úgy érezzük, annak idején rosszul döntöttünk. Ez teljesen természetes dolog, ám sosem késő helyrehozni a hibás döntéseket. Csak legyünk megértőek, és ne akarjuk mindenáron megmagyarázni, hogy mit miért tettünk – mondja Cziglán Karolina pszichológus.
Az elmúlt időszakban több cikkünk is foglalkozott azzal, hogy mennyit változott a gyerekekhez, a gyerekneveléshez való hozzáállás az elmúlt évtizedekben. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő szerint „egy rémálomból ébredünk fel”, most kezdjük ezt felismerni és változtatni. De ez nagyon nehéz, mert a szülő sokszor csak azt érzi, hogy mit ne tegyen, azt viszont nem tudja, hogy mit csináljon helyette. Egy elhibázott döntés valóban lehet tüske a gyermek lelkében, ám a felnőttkori személyiséget nem csak a szülői tettek határozzák meg, és a sérelmeket pedig sosem késő átbeszélni – emlékeztet Cziglán Karolina pszichológus, a Tökéletlen szülők, boldog gyerekek című könyv szerzője.
Sok szülő (főleg, aki már nagyszülő) szembesül most azzal, hogy azok a módszerek, ahogy ő annak idején a gyermekét nevelte, valójában károkat okozhattak a gyereknek. Hogyan lehet ezt feldolgozni?
A nevelési irányzatok változnak, a legtöbb, amit az ember tehet, hogy miután tájékozódik ezekről, a lelkiismerete és a saját személyisége szerint neveli a gyermekét. Természetes, hogy évtizedek távlatából úgy érzi a szülő, hogy sok mindent másképp csinálna a mai tudásával. Emögött nemcsak a nevelési elvek változása áll, hanem az évek múltával a szülő is tapasztaltabb, érettebb lesz. Ám sosem tudjuk meg pontosan, hogyan alakult volna a gyermek fejlődése, ha ezt vagy azt másképp tettünk volna. Az ember összetettebb, mint hogy akár utólag meg lehetne határozni, milyen szülői eszköznek pontosan mi lett az eredménye.
Ha a gyermekünk megbántva érzi magát valami miatt, amit a gyerekkorában tettünk, a legjobb, ha megpróbáljuk átérezni, őbenne hogyan csapódtak le az élmények, és ha valamit megbántunk, elmondjuk, hogy sajnáljuk. Érdemes elkerülni a mentegetőzés, a bagatellizálás, de az önostorozás túlzását is. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy kimagyarázzuk döntéseinket, vagy hogy rosszul érezzük magunkat miattuk. Még ha nem is tudjuk megváltoztatni a múltat, nagyon gyógyító élmény a gyermeknek, ha együttérzést kap szüleitől, és látja, hogy komolyan veszik a sérelmeit.
Miben nyilvánulhat meg, ha gyerekkorban valami elcsúszott? Nemcsak az azonnali jelekre gondolok, hanem hosszú távon, akár kamaszként vagy felnőttként.
A legfőbb jele, ha elcsúszott valami a nevelésben, ha sérül a szülő és gyermek közötti kapcsolat. Ha a gyerek úgy érzi, nem érti meg őt a szülő, ha komoly feszültségek vannak a kapcsolatban, ha sérelmek ékelődnek közéjük, akkor annak megvan az előzménye gyermekkorban; akkor valószínű, hogy nem sikerült ráhangolódni a gyerekre, igazán őrá reagálni. Kamaszkorban persze természetes ez a tüskésség, ám ha felnőttkorra is állandósul, akkor érdemes elgondolkodni, mi csúszott félre gyerek és szülő közt. Sosem késő javítani a kapcsolaton, de ehhez szükséges, hogy a szülő igazán nyitottá váljon arra, hogy valójában milyen a gyermeke, és háttérbe szorítsa prekoncepcióit. Előfordul, hogy felnőttkorban indul el az érdemi párbeszéd szülő és gyermeke között, de csak akkor, ha a szülő elkezdi látni, hallani gyermekét olyannak, amilyen ő igazából. Még felnőttként is jólesik az embernek, ha így fordul felé a szülő.
A szülővel való kapcsolaton kívül persze sok minden utal arra, hogy „jól” neveltük-e a gyermeket, már ha létezik egyáltalán ilyen kategória. Megtalálta-e a helyét, képes-e kötődni, nem szorong-e túlságosan, vannak-e igazi, benső céljai, és még biztosan lehetne sorolni. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a gyerek nem valamiféle vizsgabizonyítvány a szülőségünkről: ő egy külön autonóm lény, akire a szülői nevelés bizonyosan erősen hatott, de nem lehet leszűkíteni a felnőttkori személyiségét, mintha az csak a szülői tettek következménye lenne.
S a másik oldalról, felnőtt fejjel hogyan lehet azt feldolgozni, ha megtudjuk, hogy például minket hagytak sírva elaludni a kiságyban, vagy elfenekeltek, amikor dacoskodtunk?
A gyerekkori sérelmek feldolgozásának van egy folyamata, amiből olykor hajlamosak vagyunk megpróbálni kihagyni a fájdalmas részeket. Megbocsátani csak az tud, aki előbb átérezte, hogy mi fájt, mi hiányzott neki, komolyan vette a saját szenvedését, haragudott is a szüleire. Ha nem mondtuk ki a bűnt, nincs mit megbocsátani. Ez összefér azzal a tudással, hogy a szüleink a legjobbat akarták nekünk, és nem szándékosan ártottak. De ezt a gondolatot ne arra használjuk, hogy szőnyeg alá söpörjük a velünk történteket! Ahhoz, hogy magunkkal és a szüleinkkel is békében legyünk, meg kell adnunk gyermekkori önmagunknak az együttérzést mindazzal kapcsolatban, ami nehéz, fájdalmas vagy dühítő volt. Ezen keresztül juthatunk el oda, hogy elkezdenek gyógyulni a sebek, és idővel már neheztelés nélkül, sőt hálával fordulunk szüleink felé.
A legtöbb tudatos szülő fél attól, hogy milyen hatása lehet annak, ha valamiben hibázik. Hogyan lehet ezt megfelelően kezelni?
Természetes, hogy szeretnénk jó szülők lenni, hiszen tudjuk, hogy ennek messzemenő hatása van a gyerekünkre. Viszont nem létezik tökéletes szülő, sem tökéletes gyerekkor. Nincs olyan ember, aki mindig pontosan ráérezne, mikor mire van szüksége gyermekének, és minden pillanatban képes is lenne azt megadni. Ki tudja, talán nincs is erre szükség, mert a gyereknek azt is meg kell tapasztalnia, hogy a világ, még a legközelebbi személyek sem gondolatolvasók és tökéletesek. A cél, hogy a szülő békét kössön azzal a gondolattal, hogy nincs tökéletes nevelés, hanem olyan szülő van, aki minden tőle telhetőt megtesz, hallgat a benső érzéseire, és képes változtatni, tanulni, és mindig fejlődni. Például, ha valaki robbanékony, ne várja magától, hogy szülőként angyali szelíd ember lesz, de ha gyakorolja, hogyan higgadhat le egyre hamarabb és hamarabb, és kis lépésenként megpróbálja tompítani a kitörések erejét, akkor már büszke lehet magára. A szülőtárs sokszor a legnagyobb segítség, hiszen ő belelát a részletekbe, és adhat hiteles visszajelzéseket.
Alapvetően azt gondolom, hogy a legtöbb szülő jó szándékkal, a rendelkezésére álló információk alapján hoz meg döntéseket. Az internet nagy segítség a tájékozódásban, bár itt a jót és a rosszat is ugyanúgy megtalálni. Milyen hiteles forrásokból tájékozódhat egy szülő?
Az interneten és szakkönyvekben is sok minden és azok ellenkezője is megtalálható. Talán nem is mindig arról van szó, hogy az egyik irányzatnak igaza van, a másik téved, hanem arról, hogy különböző szülőknek más-más stílus testhezálló. Merjen a szülő hagyatkozni a benső érzéseire, és ne próbáljon magára erőltetni olyasmit, ami tőle teljesen idegen. A cikkeket és könyveket érdemes úgy kezelni, mint ötlettárat, amiből a szülő belátása és ízlése szerint használja fel, ami illik hozzá.
