Még mindig nem értik egészen a középiskolások, hogy miért kell ötven órát közösségi munkára áldozni az életükből ahhoz, hogy leérettségizhessenek. Ez persze nem is olyan nagy csoda, ha azt nézzük, hogy sem őket, de még a felkészítő tanárokat sem készítik fel a feladatra. Ennek ellenére a gyerekek fele jól elvan az önkénteskedéssel, igaz, még mindig sokan érzik úgy, hogy az egész időpocsékolás, és csak ötödük gondolja, hogy a közösségi munkával egy szép hagyomány indult el az életükben.
A bevezetése óta eltelt öt év alatt sem jött át igazán a középiskolásoknak, hogy mire jó az iskolai közösségi szolgálat. A többség még most sem egészen érti, hogy mi végre kell az életükből 50 órát közösségi munkára szánni ahhoz, hogy leérettségizhessenek. A szóhasználatuk is mindennél jobban bizonyítja: a hivatalos nevén Iskolai Közösségi Szolgálatnak (IKSZ) nevezett tevékenységet a leggyakrabban közmunkaként emlegetik, ami azért mégiscsak egy egészen más műfaj.
Pedig alapvetően nem lenne rossz ötlet, hogy az érettségi egyik feltétele legyen, hogy a diák 50 órát dolgozzon önként, valami olyasmiért, ami nem az ő céljait szolgálja közvetlenül és megfogható módon, hanem másokkal, másokért tegyen jót. Az élet legjobb dolgaiért ugyanis nem jár pénz, sőt, sokszor még áldozatot is vállalunk értük.
Az IKSZ alapvetően egy pedagógiai eszköz lenne, aminek a célja, hogy a különböző szervezeteknél végzett önkéntes munka során fejlődjön a fiatalok személyisége. Ha még nem történt volna meg, akkor kialakuljon bennük a felelős, kritikai gondolkodás, fejlődjön az érzelmi intelligenciájuk, erősödjön az önbizalmuk, az együttműködési készségük, az empátiájuk és a konfliktuskezelésük. Emellett az érzékenyítés, és az állampolgári tudatosság és aktivitás növelése is ott van a célok között.
Kérdés, hogy ezeket a célokat mennyire sikerül elérni a közösségi szolgálattal
Az Új Pedagógiai Szemlében jelent meg erről egy tanulmány, amiből az derül ki, hogy az eredmények finoman szólva is kétségesek. Alapvetően bizakodva indulnak neki a fiatalok, nagy többségük úgy véli, hogy nagyon, de legalább egy kicsit mégiscsak hasznos lesz számukra a közösségi szolgálat valamilyen formában.
Aztán a végén egy nagy csalódás lesz az egész, alig 15 százalékuk mondja azt, hogy azt kapták, amit vártak, és még a gyerekek fele sem érzi hasznosnak utólag az önkénteskedéssel eltöltött 50 órát. Harmaduk pedig kifejezetten haszontalannak, unalmasnak és örömtelennek találta a közösségi szolgálattal töltött időt. Igaz, majdnem felük viszont összességében pozitívan értékelte.
Fogalmuk sincs, mi a célja
A Bodó Márton, Markos Valéria, Mézes József, Sárosi Tünde és Szalóki Mihály által jegyzett tanulmány szerint már eleve falsok a diákok várakozásai, legalább is nem azt várják a szolgálattól, ami a célja lenne. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez majd segíteni fogja őket a pályaorientációban, de ez még az optimistább verzió.
Egy másik kutatás szerint ugyanis a diákoknak legalább a fele úgy vélekedik, hogy a közösségi szolgálat egy önmaga farkába harapó kígyó: a célja az, hogy meglegyen a kötelező ötven óra. A fiatalok negyede már közelebb jár a megfejtéshez, szerintük a cél a tapasztalat és gyakorlatszerzés, de csak néhány százalék mondta, hogy a szolgálat célja a felnőtt életre való felkészítés, a közösségépítés, a pályaorientáció elősegítése, a diszkrimináció csökkentése, vagy a különböző generációkkal való kapcsolat kiépítése is lehet.
„A hazai tapasztalatok alapján tehát feltételeztük, hogy a fiatalok jelenleg nincsenek tisztában a közösségi szolgálat tényleges céljaival.” – áll a tanulmányban.
Mitől is lennének?
Elvileg öt óra állna rendelkezésre ahhoz, hogy a diákokat az iskolájukban felkészítsék a közösségi szolgálatra. Szintén elvileg, ezt a felkészítést képzett IKSZ-koordinátorok végzik, a valóságban azonban ez nagyon nem így van. A gyerekek negyede mondta csak, hogy a munkájukat egy ilyen koordinátor segíti, harmaduk szerint az osztályfőnök foglalkozik a témával – már ha foglalkozik valaki egyáltalán. A diákok több mint negyede ugyanis úgy érzi, hogy egyáltalán semmiféle segítséget nem kapott az IKSZ teljesítéséhez, ami főként abból adódik, hogy a koordinátorok nagy többsége nem csak, hogy idő- és kapacitáshiánnyal küzd, de nincsenek is felkészülve a feladatra.
Ugyanez a helyzet a szolgálat végén az értékeléssel is - vagyis a nagy semmi: gyakran teljesen elmarad, a gyerek pedig magára marad a sok élménnyel, új ingerrel és tapasztalattal. Nincs kivel feldolgozni, átbeszélni, megemészteni azokat. Holott, sokszor pont ezen múlik, hogy volt-e valami értelme, haszna az egész közösségi munkának.
Szerencsére a fogadó intézmények, szervezetek jobban fel vannak készülve, és motiváltabbak is, ők az esetek többségében foglalkoznak a diákokkal, és valóban pedagógiai feladatként fogják fel a közösségi munkát. Habár, az is előfordul, hogy hagyják a gyereket ötven órán keresztül az udvaron leveleket gereblyézni, és ezzel le is tudta a kötelező ötven órát, továbbléphet.
Az is elég beszédes, hogy hogyan érzik a diákok, miben fejlődtek az önkénteskedéssel eltöltött ötven óra során. A legtöbben a kommunikációs készséget említették, aztán jött a jó nagy semmi, vagyis a második leggyakrabban azt mondták, hogy egyáltalán semmiben sem fejlődtek. A harmadik pedig a másokkal való együttműködés volt a sorban.
Mindent egybevetve a lányok, és az egyházi iskolákba járók ítélik meg sikeresebbnek a programot. Az igazi siker persze az lenne, ha a fiatalok kedvet kapnának a közösség érdekében végzett önkéntes munkához, ez azonban nem nagyon akar összejönni: még tét nélkül is csak a gyerekeknek kevesebb, mint ötöde jelezte, hogy érettségi után is szívesen önkénteskedne.
