A dundi babákat szeretjük, a nem evő gyereket igyekszünk megtömni, pedig ezzel többet ártunk, mint használunk.
Vannak szülők, akik nem méregetik a csecsemőjüket kényszeresen, sőt, olyanról is tudok, aki ki sem kölcsönözte a csecsemőmérleget a védőnőtől. Ez nem minden, vannak országok, ahol nem is használnak csecsemőmérleget, mégis meglepő módon felnőnek valahogy a babák.
Nekem ezt nehéz elhinni: az első gyerekemnél még a szoptatások mennyiségét is mértem, hiába próbált lebeszélni a szoptatási tanácsadó, a súlyát pedig a WHO-s görbéhez igazítva ábrázoltam grafikonon.
A második gyereknél már igen lazára vettem, és a szoptatásokat nem mértem, csak a gyereket. Ez a gyerek le is tért a görbéről, most, egyéves korában is kisebb a kortársainál, hiába tolom bele a bébiételt, anyatejet, tápszert, kiflit. A gyerekorvos szólt rám, hogy hagyjam már abba az aggódást, ez egy pici, de mozgékony, jól fejlődő és egészséges gyerek. Úgyhogy igyekszem abbahagyni.
A baba súlyán történő rugózás ráadásul, mint kiderült, nem csak anya idegeinek tesz rosszat: a sok méregetéstől végül kövér lesz a gyerek. Túlsúlyos csecsemőből pedig a kutatások szerint könnyen lesz túlsúlyos gyerek, majd felnőtt, annak minden egészségügyi következményével. Vagyis épp a méricskéléssel rontom el a gyerek egészséges testsúlyát, ó, jaj.
A táblázatokat félreértjük
A szakemberek szerint a WHO növekedési táblázatai ugyan remek dolgok, csak az a baj, hogy a szülők gyakran félreértelmezik azokat. A táblázatban ugyanis van egy átlagos görbe (az 50-es percentil), és sok szülő azt gondolja, hogy a gyerek testtömege akkor jó, ha az átlag körül van. Ez nincs így.
A definíció szerint a népesség (vagyis a babák) fele a görbe felett van, a másik fele meg alatta. Mindig lesznek babák, akik sokkal felette lesznek és akik sokkal alatta – mivel nem vagyunk egyformák, felnőttben is van kisebb meg nagyobb. Nem kell a babánkat az átlagba kényszeríteni.
A szülők hajlamosak a kisebb testtömegű babákat kevésbé egészségesnek gondolni – és természetesen előfordul olyan eset, amikor a baba súlyfejlődése valamilyen egészségügyi ok miatt akad el. Ilyenkor más tünetek is fellépnek, az egészségtől kicsattanó, mozgékony, vidám, kisméretű baba nem valószínű, hogy beteg.
Feleslegesen tömjük a babát?
Nagyon alapos mérlegelést igényel ezért a tápszer bevezetése: a baba pici, ezért az anyatej mellé tápszert adunk, ettől a baba megnő, mindenki megnyugszik. A tápszer sok fehérjét tartalmaz, az első két évben a túlzott fehérjebevitel pedig fokozza az elhízás esélyét. Természetesen valóban vannak olyan esetek, amikor igény szerinti szoptatás mellett is szükséges tápszert adni, bár a szoptatási tanácsadók szerint jóval ritkábban lenne erre szükség, mint a mai gyakorlat.
Ha mégis úgy alakul, nagyon fontos, hogy mostantól viszont méregessük a babát, és figyeljünk oda, hogy ne hízzon meg túlságosan! Evolúciós oka van, hogy az agyunkban a kövér csecsemő = egészséges csecsemő, hiszen az emberiség első pár évezredében nem állt hegyekben az élelmiszer, valós veszély volt az éhhalál, csakhogy ma már a fejlett országokban épp fordított a helyzet.
A hozzátáplálás megkezdése után is meg tudnak őrülni az anyák, én is megkattanok kicsit, amikor a kisméretű gyerekem hosszas könyörgésre is csak fél üveg bébiételt eszik meg, a barátnőm egykorú gyereke meg két üveggel betol együltében. Nem csoda, hogy tőlük örököljük a ruhákat, pedig csak 3 nap van a két gyerek közt. A táplálkozási szakértők szerint erről is le kéne szoknom: a gyerek eszik, ha éhes, és nem eszik, ha nem éhes. Semelyik másféléves nem fog éhen halni terített asztal mellett. Egyen annyit, amennyit kér.
Ehelyett mit csinálnak az anyák, velem az élen? Desszerttel csábítgatjuk, könyörgünk, komplett színházat rendezünk az etetésből, végső esetben betesszük neki a youtube-on az aranyos kutyás videót, és amíg nem figyel, beletömjük a szájába a spenótot.
Nem kéne. Az evés motivációja ideális esetben az éhség. Ha a gyerek bármilyen egyéb ok miatt eszik (mert unatkozik, mert örömet akar szerezni anyának, stb.), az egyenes út a túlevéshez és az elhízáshoz. Fontos lenne, hogy a gyerek megtanulja értelmezni a saját teste jelzéseit és azokra hallgatni, észrevenni, mikor éhes, és csak akkor és csak annyit enni.
Jól hangzik!
Nyilván az sem segít, hogy mindent lehet olvasni a neten, meg annak az ellenkezőjét is. És az sem, hogy a nagyszülők többsége szintén a dundi babákat preferálja. Pedig józan ésszel átgondolva tényleg van értelme a babára bízni ezt a dolgot. Van értelme annak, hogy mindenfélével megkínáljuk, és ha kér, eszik, ha nem kér, nem eszik. Annak is van értelme, hogy léteznek kisebb meg nagyobb babák és kisgyerekek, akikből néha kisebb felnőttek lesznek, néha nagyobbak – én például 14 éves koromig az utolsó voltam a tornasorban, majd pár év alatt tökéletesen átlagos magasságot értem el. Nem is tudom, mit csodálkozom rajta, hogy van egy kisnövésű gyerekem.
Szóval ezeket mind értem, nem vagyok gyengeelméjű. Csak éppen, amikor az etetésre kerül sor, akkor átveszi a hatalmat az agyamban az evolúciós program. Meg kell etetnem a gyereket! És ha nem eszik a gyerek, akkor villogni kezd az agyamban a piros lámpa, hogy vészhelyzet! vészhelyzet! éhhalálveszély!!! Ekkor kellene valahogy előrántani az eddig felsorolt józan észérveket. Hát, majd igyekszem.
