Néha nemcsak a gyereket zavarja, hogy idegesen puffog a szülő, és ugyanazt hajtogatja százszor, hanem még a felnőttnek is elege lesz önmagából. De hogyan lehet megoldani, hogy kevesebb piszkálással is működjön a gyereknevelés?
Kevés szülő mondhatja el magáról, hogy sosem szekálja a gyerekét. Más kérdés, hogy egyetlen gyerek sem mondhatja el, hogy ne szekálná a szüleit, de hát ez része a gyermekségnek, még ha a mérték nem is mindegy. Viszont egy érett felnőtt elvárja magától, hogy úgy terelgesse a csemetét a fejlődés útján, hogy a gyerek ne érezze, hogy folyton, hm, maradjunk a szalonképes kifejezésnél: piszkálják.
Jellemzően abból adódnak a szekálósnak tűnő helyzetek, hogy a szülő valamit szeretne már elvárni a csemetétől, de hiába kéri, mondja sokszor, még mindig nem úgy történik. Meg, hogy lassú a gyerek, elábrándozik, miközben a felnőtt fejében kattog az óra, hogy tovább kéne lendülni a napi rutinnal. És, hogy fontosabb a játék, és falra hányt borsó a „most indulunk”, meg a „ne trappolj bele a sárba”.
Kinek ne lenne olyan élménye, hogy egyre idegesebben, vagy egyre megfásultabban ismételgeti a kérését. Hangulattól és személyiségtől függ, hogy mi a vége: feladja a szülő, és tudomásul veszi, hogy nem talált meghallgatásra a kérés, vagy kiabálásba megy át. De jó is lenne megfogadni Ranschburg Jenő javaslatát, hogy maximum kétszer kérjünk egymás után valamit a gyerektől! Aztán menjünk oda hozzá, fogjuk kézen, csináljuk együtt, hangsúlyozva, például, hogy „mondtam, indulunk fürdeni”. Persze, ez a tanács kisgyerekekre szabott, de hát abban az életkorban kell megalapozni az együttműködést.
Olykor az együtt csinálás a megoldás, olykor az, ha visszakérdezünk: „Mit kértem az előbb?” Ezt lehet kedvesen is, a gyerekek sokszor tényleg csak elbambulnak, nem megy be az üzenet, de ha felébresztjük őket a tűnődésből, és elgondolkodnak, hogy ja tényleg, mit is, akkor utána meg is teszik.
Szekálásnak onnantól érzi a gyerek a nevelést (és valljuk be, a szülő is érzi, csak nincs jobb ötlete), hogy ingerültség vegyül a kérésbe. „Nem igaz, hogy nem lehet úgy csinálni, már ezerszer kértem!” „Most már aztán tényleg...”. Ezekkel rövidtávon az a gond, hogy a csemete inkább megsértődik, védekezik, mint hogy megtanulná, amit át szeretnénk adni neki. Hosszútávon pedig az, hogyha tele vannak ilyen feszültségekkel a mindennapjaink, akkor akaratunkon kívül azt is sugalljuk, hogy amit csinál, az úgy általában nem jó.
Nem elég gyors, nem elég szófogadó, nem figyel oda eléggé, egyszerűen nem elég jó nekünk. A gyereknek pedig valamiféle kiegyensúlyozott visszajelzésre lenne szüksége arról, hogy bár olykor hibázik, ő alapvetően igenis elég jó. Főleg a szülei szemében!
Vegyük észre az ellenpéldákat!
Minél inkább elegünk van belőle, hogy valamit képtelen (nem hajlandó?) megérteni a gyerek, annál inkább emeljük ki, mikor jól csinálja! Ehhez először is a szülőnek kell ezeket észrevennie. Családterápián is tapasztalat, mennyire a megkövesedett elképzelései szerint látja az ember a gyerekét, és észre sem veszi, mikor az undoknak kikiáltott gyerek előzékeny gesztust tesz, mikor a „makacs” gyerek kompromisszumot javasol.
Egy családban az anya észrevette, hogy túlságosan is gyakran a gyerek fejéhez vágja, hogy jobban kellene figyelnie mások igényeire, például, hogy játék közben nem okoz-e véletlenül fájdalmat. Ha valakit naponta szembesítünk egy hibával, annak dac lesz az eredménye, vagy, hogy beletörődik, ő ilyen. Egyre kevésbé lesz motivált, hogy változtasson, hiszen a szülő ilyennek látja, és kész. Ahogy elkezdte tudatosan figyelni az anya, észrevette, hogy számos példát talál, mikor ez a gyerek éppen, hogy gondol a másikra is, és tekintettel van rá.
Ha szeretné megtanítani, hogy ebbe az irányba változzon, hatékonyabb, ha a jó példákra fordítja a figyelmet. Egy kutatás szerint akkor tudunk befogadni egy kritikát, ha nagyjából négy pozitív visszajelzés esik rá. (Nem okvetlenül ugyanabban a témában, persze.) Jó, ha ezt szem előtt tartja a szülő, mint ideális arányt.
Ne legyünk ellenségesek!
Amikor ideges az anya, az apa, hajlamos beletenni a dühét a kritikába, vagy az egyre türelmetlenebb kérésbe. Ez nem mindig baj, attól függ, hogyan teszi. Ha világos, hogy a helyzetnek szól a harag, akkor rendben van. Például: „Jancsi, már kétszer kértelek, hogy vedd fel a cipődet, mert indulni kell. Egyre idegesebb vagyok, mert szeretnék időben odaérni. Kérlek, most vedd fel.”
De nem jó, ha ellenségesek vagyunk, ha a gyereken vezetjük le a frusztrációnkat, és rosszindulatúnak állítjuk be, holott csak kevésbé működik még az önkontrollja, olykor rémesen nehéz kiszállni a játékból, és sokszor véletlen vagy figyelmetlenség áll amögött, amiért a szülő haragszik. „Nem igaz, hogy a te kezedben minden összetörik!” „Most ki akarsz borítani, azért csinálod ezt?” Ezekben burkolt minősítés van arra nézve, hogy ügyetlen, illetve rosszindulatú a gyerek. A legrosszabb, ha egy ideig nyelünk, kedvesen szólunk, majd egyszer csak kifakadunk, és visszamenőleg is megkapja az összes feszültséget.
Lehet határozottnak lenni, és szabad haragudni is. De vegyük észre, ha már nem szigorról beszélünk, hanem arra használjuk a gyereket, hogy oldjuk a felgyülemlett rosszérzéseinket!
Cziglán Karolina pszichológus
