A baba gondozása és a gyereknevelés témája olyan kérdés, amiben időről időre megerősödik egy irányzat, és olykor annyira uralkodóvá válik, hogy eretneknek számít, aki merészel másképp gondolkodni, vagy, aki úgy érzi, neki személy szerint más válik be. A kép persze bonyolultabb, hiszen szubkultúránként is eltérhet, egyik vagy másik közegben mire esküsznek.
A közös az, hogy bármilyen környezetben is mozogjon az ember, kevés szerencsés anyának és apának adatik meg, hogy a szűkebb-tágabb környezete következetesen elismerje, az ő dolga és joga tudni, hogyan szeretné nevelni gyermekét. Természetesen most nem arról beszélünk, ha valaki bántalmazza a csemetét: arra nem terjed ki a szabadsága. Azonban van egy csomó kérdés, amit egyes időkben így gondoltak, újabban meg úgy, vagy az egyik divat követői így, a másikéi úgy, de mindenki a sajátját tartja az egyetlen üdvözítő útnak.
A terror rögtön a terhességgel kezdődik. Kutatások kimutatták, és számos orvos mondja, hogy a mérsékelt alkoholfogyasztás megengedett a terhesség alatt. És egy másik igaz állítás: kutatások kimutatták, és számos orvos mondja, hogy keveset se igyon a várandós nő a terhesség alatt, mert annak is lehet már kockázata. Kérdés, mit kellett volna tennie annak az anyának, aki a nőgyógyászával, akiben évek óta bízik, megbeszélte, hogy nyugodtan ihat egy kicsit akár mindennap, nem, hogy nem árt, de még jót is tesz az anya ellazulása a babának és a méhnek. Majd ott találta magát a védőnőnél, aki egy kérdőívhez mindenféle életmóddal kapcsolatos kérdéseket tett fel, köztük, hogy szokott-e alkoholt fogyasztani. Kis mennyiségben rendszeresen – hangzik a válasz. Mire a védőnő riadt tekintettel pillant fel a papírlapok közül: „De most nem, ugye?” Mit lehet erre felelni? „Ja, persze, most nem.” – mondja a kismama, aki felfogta, ez az egyetlen akceptálható válasz.
Aki bármilyen okból nem tud vagy (Isten bocsássa meg) nem szeretne szoptatni, az nehéz helyzetbe kerül. Egy ismerősöm számolt be róla - mi is nehezen tudjuk elképzelni -, hogy Belgiumban élő testvérét megkérdezték, igen, nem tévedés: megkérdezték, miután megszületett gyermeke, szeretne-e szoptatni, vagy tápszerrel táplálná gyermekét. Úgy gondolták, hogy ezt ő döntheti el, és egyik választ sem adták a szájába.
Az, hogy Magyarországon ismerik és komolyan veszik az anyatejes táplálás előnyeit, nagyszerű dolog, és az is, hogy a legtöbb nő szeretné szoptatni a csemetét. Valóban, számos később felmerülő betegséggel kapcsolatban kimutatták, hogy az anyatejjel, vagy azzal is táplált gyerekek védettebbek. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy nem bűncselekmény, ha valaki mégis úgy érzi, ő nem ezt az utat járná. Sok oka lehet erre. Nem mindenki ebben éli meg a babával való bensőséges kötődést, van, aki számára olyan teher, amitől frusztrált és rosszkedvű lesz. Ez pedig magának a babának árt. Az anyatej sokat számít, de az anya közérzete legalább annyit.
Amikor pedig valaki szeretné, de nem tudja szoptatni a gyermekét, például, mert nincs elég teje, akkor általában úgy érzik ezek az anyák, hogy valami tragédia történt, valami olyan nem sikerült nekik, ami muszáj lenne, hogy működjön. Jó lenne, ha inkább úgy gondolkodnánk erről, hogy a szoptatással a természet adott egy nagyszerű ajándékot, amivel lehet élni. De ha nem szeretné valaki, vagy nem sikerül, akkor sincs semmi baj. Attól még normális ő is, és a gyermeke is az lesz.
És, ha valaki szoptatja gyermekét, akkor sincs könnyű dolga. Az említett ismerős második gyermeke születése után töltötte a szokásos pár napot a kórházban, mikor hallja, hogy a doktornő szigorú hangon felszólítja, vegye ki a cumit a baba szájából, mert így nem fog rendesen szopni. Az anyának volt annyi lélekjelenléte, hogy megszeppenés helyett elmondja, nagyobbik gyermekét két éves koráig gond nélkül szoptatta, noha ő is kapott cumit.
A probléma nem azzal van, hogy adjunk-e cumit, hogy szoptassunk-e, és ha igen, meddig. Az a probléma, ha bárki, legyen orvos, védőnő, pszichológus, pedagógus, jó barát vagy szomszéd, elvitatja a szülők jogát, hogy döntsenek ezekben a kérdésekben. A most dívó cumi-ellenesség sokak első pár hónapját nehezítette meg. Sok babának nem kell cumi, anélkül is jól megvan, köszöni.
Ám sokan megtapasztalták, hogy próbálták magukat tartani a cumi-mentesség nézetéhez, kínlódás volt, majd sokkal könnyebb lett az életük, mikor a cumi mellett döntöttek. Jó lenne, ha nem kéne ezen a harcon végigmenni, hanem eleve azt közvetítenénk az anyáknak és apáknak, hogy a tudomány ma ezt vagy azt mondja arról, hogy a legtöbb gyerek számára mi ideális, de a gyerekek, a családok különböznek, és mindenki találja meg szabadon, ami neki beválik.
Hasonló a helyzet az együtt- vagy különalvással, a szobatisztaságra szoktatás időpontjával és módjával, azzal, mikor kezd a gyerek közösségbe járni, és ezer más kérdéssel.
Amikor a társadalom erőszakos elvárásokat támaszt az anyákkal és apákkal szemben, amögött olykor jó szándék áll, és nem veszik észre, hogy inkább bénító, mint segítő az üzenet, amit küldenek. De valljuk be, nemcsak jó szándékról van szó, hanem arról is, akinek valami bevált, és aki úgy érzi, ő már tudja, mi a helyes ebben a kérdésben, a kompetenciája megkérdőjelezésének tekinti, ha a másik nem fogadja el a tanácsát. Ez szülők és nagyszülők közt is gyakori konfliktusforrás, de bármilyen ismerős, barát érezhet így. Ha így van, érdemes elgondolkodni, „miért lennék én kevesebb attól, hogy a másik nem az én elveimet követi?” Attól még, hogy a másik szülőnek egyéb út válik be, lehet, hogy a tanácsot osztó is remekül csinálta a saját gyerekével.
Cziglán Karolina
pszichológus
