Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A tüskésség csak látszat, a figyelem viszont nem (csak) számonkérés és logisztikai készenlét. A pszichológus arról ír, mit jelent "látni" a gyereket.
Egy amerikai férfi, Roy Petitfils, aki tanácsadóként kifejezetten kamaszoknak segít, azt fogalmazta meg, hogy tapasztalata szerint a tiniknek elsősorban arra van szükségük, hogy „lássák őket”. Ez azt jelenti, hogy igazi figyelmet igényelnek, és olyan kapcsolatokat, amiben ezt megkapják.
És igen: felnőttektől is, még akkor is, ha igaz, hogy a serdülők a kortársak felé fordulnak, hogy már jobban számít a véleményük. Ő azt tapasztalta, bármilyen tüskések is látszólag ezek a gyerekek, ha az ember olyan viszonyba kerül velük, hogy megnyílhatnak, akkor elmondják, hogy valójában nagyon is vágynak rá, hogy jóban legyenek anyjukkal, apjukkal. Még egy olyan kamasz lány is megfogalmazta ezt, akinek szülei mindenféle anyagi javakkal elhalmozták, mert elhitték, hogy erre van szüksége.
A kamasz sajnos nem mondja ki nyíltan, hogy „köszi, nem pénzt kérek, hanem szeretetet”. Sőt, mindent megtesz, hogy az ellenkezőjét higgyük. Ő is szenved tőle, de ahhoz, hogy autonóm személyiséggé váljon, szükséges némi visszavonulás, tüskésség. Védi magát, de nem a szeretettel és a megértéssel szemben, hanem a formálódó egyéniségét. Képzeljük úgy el, mintha a felnőtt identitását komplex, rafinált védelmi rendszer venné körül, a tiniét pedig még csak egy vékonyka tojáshéj. Persze, hogy óvatosan enged bárkit közel magához.
De a szülők sokszor félreértik a mufurc mondatokat, az elvonulást. Nagyon fáj a fiatalnak, ha azt hiszi, ő már nem is érdekli a szüleit. Előfordul, hogy az anya és apa úgy hiszi, rengeteget foglalkozik a gyerekkel, ám nem ad olyanfajta törődést, amit igazán igényelne.
Felnőtt szemmel törődés az is, ha számon kérjük a szabályok betartását: törődünk vele, hogy ne érje baj, hiszen odafigyelünk, hazaért-e tízig és nem rúgott-e be. A felnőtt gondolhatja azt, törődés, ha odafigyelünk, egészségesen fejlődik-e, mármint a mi szempontjaink szerint: rendben van-e a tanulmányi előmenetele, normális-e a magaviselete, nem hagyta-e ki a zongoraórát.
Mindez fontos, valóban észre kell venni, ha a tini életében zavar támad, de létezik másfajta figyelem is. Amikor őt vesszük észre mindenféle érdek, cél és szándék nélkül. Nem azért, mert felelős szülők vagyunk, akiknek intézkedniük kell, ha gond van, hanem azért, hogy „lássuk őt”, hogy találkozzunk vele a szó mélyebb, kapcsolati értelmében.
De hogyan lehet jól figyelni, honnan tudja, hogy látjuk őt? Nem könnyű, hiszen minden szülő tapasztalja, hogy próbálkozik, de sokszor visszapattan, és a gyerek nem feltétlenül vevő a beszélgetésre, arra sem felel talán, hogy „hogy vagy”.
Először is: legyünk magunkhoz őszinték! Vajon tényleg elérhetőek vagyunk-e, rendelkezésre állunk-e úgy, hogy nem foglalkozunk valami mással fél szemünkkel, fél kezünkkel, miközben a gyerekkel vagyunk? Lehet, hogy először hiába ül úgy ott a vacsoraasztalnál anya és apa, hogy tényleg jelen van, a gyerek nem él a lehetőséggel, és ő a maga részéről pötyög a kütyün. De igenis ott kell lenni, lehetőséget kell rá teremteni, hogy ha akar, tudjon kivel beszélgetni.
A legtöbb serdülőnek van olyan élménye, hogy valamit szeretett volna elmondani a szüleinek, akár szerette volna kiönteni a szívét, de egyszerűen nem volt kinek, mert apa, anya rohant, türelmetlenül odavetetette, hogy „bökd ki, tulajdonképpen mit akarsz mondani”, vagy valami olcsó, lezárós mondattal reagált, hogy „el fog múlni, másképp fogod látni”. Vagy, akár kifejezetten ellenségesen: mikor a gyerek szerette volna megosztani, ő egy helyzetben hogy érezte magát, a szülő rögtön ráförmedt, hogy milyen hülyén viselkedett.
Nem lehet egyszerre ítélkezni és figyelni. A figyelem lényege, hogy nem a saját szempontjaim alapján nézem a dolgot, hanem arra vagyok kíváncsi, mindez hogy néz ki a tini szemén keresztül. Ha nehezen indul ez a fajta kommunikáció, akkor segíthet benne, ha a szülő kezd el másképp beszélni a gyerekkel. Úgy, hogy már nemcsak a „jól csináltad” és „hibáztál” dimenzió mentén ad neki visszajelzéseket, hanem úgy, mint aki képes elfogulatlanul is érzékelni őt. Akár egy olyan egyszerű mondattal, hogy „láttam, tegnap dühös voltál és rosszkedvű, mikor hazaérkeztél”. Ez egész másképp hangzik, mint hogy „roppant hálás lennék, ha ezentúl nem csapkodnál rögtön, alig hogy beteszed a lábad a lakásba” – noha ugyanarra az eseményre utal.
Az első lehetőséget teremt, hogy megossza a tini, mi bántotta, és jelzi neki, hogy a szülőt érdekli, hogy van. A másik falat húz fel kettőjük közé.
Egyszer azt vetette fel egy szülő: „de én nem a pszichológusa vagyok, hanem az apja!”. Nézzük a másik oldalról: a pszichológus munkájának egyik vetülete, hogy valami olyasmit korrigál, ami a fontos kapcsolatokban, leginkább a szülőkkel való viszonyban sérült, hiányzott. Tehát a pszichológus olyan néha, mint egy jó szülő, ezért tűnhet úgy, hogy a szülőnek kéne olyannak lennie, mint a pszichológusnak. De épp fordítva van.
A kamasznak szüksége van arra is, hogy bizonyos szabályokat és korlátokat határozzon meg a szülő, de fájdalmasan kevés, ha erre szűkül le a viszonyuk. Szomjazza, hogy kapcsolatban lehessen vele: olyan biztonságos kapcsolatban, amiben vissza is vonulhat, ha épp arra van szüksége, de amiben értő fülekre is talál.
Cziglán Karolina
pszichológus
