Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A szülő és a szeretet-rabszolga nem ugyanaz, még ha gyakran össze is keverjük a kettőt. Pszichológusunk elmagyarázza a különbséget.
Hogy a kamaszkor próbára teszi a szülő-gyerek kapcsolatot, mindenki tudja. De különböznek az anyák, apák abból a szempontból, hogyan kezelik ezt a helyzetet. Az egyik véglet, ha valaki legyint rá, mondván, ezekkel a konfliktusokkal úgysem lehet mit kezdeni. Ennek az a veszélye, hogy eltávolodnak egymástól, és ha kimarad nyolc-tíz év, utána nehéz újra egymásra találni.
Ha a szülő úgy gondolkodik: „mit kezdjek ezzel a mufurccal, inkább nem is próbálok beszélgetni, majd csak túl leszünk ezen az időszakon”, akkor a gyerek sokszor fogja átélni, hogy egyedül marad a problémájával, hogy már nem tartozik a családhoz, hogy ő már senkit sem érdekel.
Ezek olyan sebeket okoznak, amik nem gyógyulnak nyom nélkül, és hiába ér egyszer véget a kamaszkor, a szülő nem fogja visszakapni azt az embert, akivel valaha bensőséges volt a kapcsolata. Más szavakkal: aki nem harcolja meg ezt az időszakot, nem viseli közösen a tinikor terheit, keresztjét a gyerekkel, az később fogja ennek megfizetni az árát.
A másik véglet, ha az ember retteg a csemete szeretetének elvesztésétől. Van, aki találóan szeretet-rabszolgának hívja az ilyet. Ezek a szülők legtöbbször az egyedül maradástól félnek, mondván, ha most megromlik a kapcsolatuk a gyerekkel, mi lesz velük öreg korukban, senki nem nyitja rájuk az ajtót. A másik gyakori példa, hogy valamiért bűntudattal küszködnek, ezért nem tudják a saját igényeiket érvényesíteni a kapcsolatban. Bűntudatot okozhat például a válás, ha valaki hibásnak érzi magát, amiért nem tudta megadni a családi meleget a gyereknek, amit valaha szeretett volna. Vagy ha kevesebbet foglalkozott vele, ha úgy érzi, egyes fontos kérdésekben elszúrta a vele való kapcsolatot. Például túl sokat dolgozott, vagy túl fiatalon vállalt gyereket, és csak később nyílt ki a szeme rá, hogy hogyan kellett volna törődnie a csemetével.
Amikor a szülő a tini rabszolgájává válik, azzal mindenki rosszul jár. Mint például annál az apukánál, aki lelkiismeret furdalással küzdött, mert elhagyta a családot, és másik városba költözött. Mikor fia egyes hétvégéket nála töltött, az apa képtelen volt számon kérni a közösen lefektetett szabályokat. A gyerek sosem ért haza a megbeszélt időre, sőt, gyakran egész éjjelre is kimaradt, nem egyszer elérhetetlen volt telefonon is. Az apa rosszul volt az izgalomtól, mégsem foganatosított semmilyen büntetést következetesen.
Ennek a visszatérő mintázatnak rejtett szintjei is voltak, nem arról szólt, hogy ennyire fontos volt a gyereknek a buli. Egyrészt, büntetni akarta az apát, aki talán maga is szeretett volna bűnhődni, mert úgy érezte, van miért. Másfelől érezni akarta a fiatal, hogy fontos az apjának, és erre nem talált más módot, mint hogy lássa, aggódik érte.
A leggyakoribb terület, amin visszaélnek a gyerekek a szülői gyengeséggel, a pénz. Ha valaki hiányosnak érzi magát szülőként, akkor átmenetileg csökkentheti rosszérzését, ha sok mindent megad a gyereknek anyagi téren. Ez általában átfordul oda, hogy már nem szívesen ad annyit, amennyit a gyerek követel, de nem mer határt húzni, mert fél, hogy elveszíti a gyerek szeretetét.
Nem kell kárhoztatni ezeket a tiniket, ők csak azzal élnek, amit a szülő felkínál. Mit várnánk egy gyerektől, aki látja, apjának, anyjának nincs rá ideje, nem lehet velük beszélgetni, vagy ha igen, akkor sincsenek ott egészen, viszont egy módon lehet tőlük kapni, egyáltalán, érezni a jelenlétüket: ha az ember anyagi javakat kér. Mindenki számára betegítő helyzet ez: a gyerek pótlékot kap ahelyett, amire szüksége lenne, és közben egyedül marad.
Hiszen akinek nincs olyan támasza, aki úgy szereti őt, hogy közben nem fél attól, viszonozzák-e ezt; aki tud igent és nemet mondani, és következményeket állítani, ezzel kiszámítható légkört teremtve, annak érzelmileg nincsenek szülei.
Az a szülő, aki azért nem várja el a szabályok betartását, és azért tesz meg sok mindent józan belátása ellenére, mert fél a gyerekétől, a tini haragjától, valami egészen furcsa pozíciót tölt be: biztosan nem a szülőét. Egy anya vagy apa egyfelől tudja, hogy nem ezen múlik, kötődik-e hozzá a gyerek. Másfelől, egy felnőtt nem ahhoz köti boldogságát, hogy a gyermeke aznap hogyan viszonyul hozzá, épp haragszik, vagy puszival várja haza. Ez infantilis, nem pedig szülői hozzáállás. Egy felnőttnek kell, hogy legyen egyfajta belső biztonsága, ami nem reng meg attól, hogy a gyerek rácsapta az ajtót, és azt kiáltotta: „utállak!”
A szülő-gyerek kapcsolat, az, hogy átmeneti viharok után vissza tud-e térni a normális kerékvágásba, leginkább azon múlik, a felnőttben mennyire tisztázott kettejük viszonya. Ha anya, apa jól van és nyugodt attól még, hogy épp nemet mond valamire, akkor a gyerek is érezni fogja, hogy ettől még nem borult fel kettőjük szeretetkapcsolata. Azaz: ne a szülő várja a gyerektől annak igazolását, hogy minden rendben van köztük, hanem ő legyen, aki ezt képviseli.
A kamaszkor nehéz időszak, hiszen gyakran elsodorják a gyereket az érzelmi hullámok, az indulatok. Neki megnyugvás, ha látja, hogy a szülő nem ijed meg ezektől, bírja a viharokat, elviseli a tini érzelmi állapotait.
Cziglán Karolina
pszichológus
