Ki ismerné jobban a gyereket, mint a tulajdon anyja, apja? A szülők legalábbis így gondolják, ebből kifolyólag úgy vélik, elsősorban az ő feladatuk jó irányba terelgetni, rávilágítani a hibáira. Ahogy közeledik a kamaszkor, egyre élesebben kirajzolódik, hogy a fiatal szinte mindenki véleményére kíváncsi, éppen csak a szülőére nem. A barátokéra persze különösen, de az is előfordul, hogy anya vagy apa már kétszázszor mondta, hogy görbén tartja a hátát, a tini idegesen legyintett, hogy marhaság, de mikor anya egyik kolléganője céloz rá finoman, akkor neheztelés nélkül elfogadja, és kihúzza magát.
A szülőnek rosszul esik, miért ő az utolsó, akinek számít a véleménye, mikor ő van legtöbbet a gyerekkel, és a javát akarja. Mégis, rögtön támadást lát benne a fiatal, hülyeségnek minősíti, kikéri magának. A szülő azon gondolkodik, mikor és hogyan romlott el közöttük valami, hogy ennyire nem értenek szót.
Nem arról van szó, hogy tényleg tönkrement volna a kapcsolat, csak a kamasz lét jellegzetességeiből fakad, hogy most anya és apa visszajelzéseivel szemben védekezik leginkább a gyermek.
Önállósodási vágy
Sokszor beszéltünk már róla, hogy az identitás kialakítása a serdülőkor legfőbb feladata. A gyermeket az foglalkoztatja, ki ő valójában, és kivé válhatna. Ebben a keresésben már nem elégszik meg azzal, hogy a szülők szemüvegén keresztül figyelje magát. Ebből kifolyólag a gyermek ebben az időszakban kissé torzítva látja a kapcsolatukat. Önmagát, és formálódó személyiségét védtelennek éli meg, amit gondosan óvni kell a szülői behatástól. Így lehet, hogy lelke mélyén egyet is értene azzal, amit a szülő mondott, mégis a biztonság kedvéért visszautasítja, nehogy elveszítse a határokat, amik megvédik formálódó személyiségét.
Tehát nem az a lényeg, hogy a szülő jószándékkal közeledett-e, azért veszekszik, sértődik meg a gyerek, mert az önállóságát félti. Ilyenkor szinte paranoiásnak tűnhet a tini, és ez a szülőket is meg szokta viselni. „Hát nem látja, hogy a lelkemet is kiteszem érte?! Folyton duzzog, a vita kedvéért vitázik.” – számolnak be az anyák és apák csalódottan.
Ezen a feszültségen csak azzal lehet enyhíteni, ha a szülő teret ad a gyereknek, és ki is fejezi, hogy tiszteletben tartja a szabadságát, a véleményét. Talán fárasztó, miért kell körbebugyolálni egy-egy észrevételt, de mégis érdemes mindig úgy tálalni, hogy kifejezésre jusson: „ezt így látom szülőként, de elfogadom, ha neked más a véleményed”.
Védelem iránti vágy
A fentiekből következik, hogy hiába mutatja magát vadnak, sebezhetetlennek a gyerek, lép fel agresszíven, mindez a sündisznó tüskéihez hasonlít, enélkül gyámoltalannak érezné magát. Ha valamit igazán vár a szülőtől, az a védelem. Lelki védelmet is jelent ez, láthatatlan burkot, ahova vissza lehet vonulni, hogy töltekezzen. Érzelmileg a kamaszkor talán a legtörékenyebb időszak, mindennél jobban vágyik a tini a teljes elfogadásra, feltétel nélküli szeretetre. Ezért is van kiélezve bármiféle halvány kritikára, van, aki gúnynak veszi a humort. Azt szeretné hallani, érzékelni, hogy ő jó, úgy, ahogy van, hogy szerethető, hogy értékes.
Ez is az identitásformálódás része: nemcsak az a kérdés, „ki vagyok?”, hanem az is, „értékes vagyok, rendelkezem azzal, ami kell az élethez, boldogulni fogok?” Ha a szülő mély meggyőződéssel hisz ebben, és meri elengedni a tini kezét, de legalábbis nem akarja minden apróságban terelgetni, abból tud töltekezni a gyerek.
Egy anya mesélte, frászt kapott a gyerek egyre közönségesebbé váló külsejétől, ruházatától. Tiltani tizenhat évesen már nem akarta, félt, hogy csak ellenkező hatást vált ki, de néha megjegyzést tett az ízléstelen körömlakkra, hajviseletre, cipőkre. A gyerek sértődötten vonogatta a vállát. Egyszer különösen rossz passzban volt, mert szakított vele a barátja, és dühösen kiabálva panaszolta (szinte úgy, mintha a világot és a szülőket vádolná), hogy ő úgysem fog kelleni senkinek, mert ronda.
Az anyát sokkolta a kijelentés, és egyszer csak nem az elcsúfított lányát látta maga előtt, hanem azt, aki valójában a máz alatt, és őszinte megdöbbenéssel mondta, hogy „ne viccelj, hiszen te gyönyörű vagy!” A tini érezte a mondat hitelességét, látta, hogy nem üres vigasz vagy bók ez. Nem felelt, de zavarba jött, még el is pirult, amit igyekezett elleplezni. Érezhetően csökkent a feszültség, elpárolgott a gyerek dühe. „Hát ezt akarta hallani?” – morfondírozott meghökkenve az anya. „Erre utoljára tippeltem volna, hiszen olyan dühösnek tűnt, nem hittem, hogy érdekli a véleményem.”
Hát igen, úgy tűnik, nem érdekli, de éppen azért védi magát a fiatal a számára zavaró visszajelzésektől, és azért áhítja a megerősítéseket, mert nagyon is kell még a szülői elfogadás, és annak hiteles, őszinte visszajelzése.
Cziglán Karolina
pszichológus
