Az igazi cél az, hogy tegyen azért, ami rajta múlik, elfogadja, ami nem rajta múlik, és lássa a kettő közti különbséget.
Ahogy minden ember, a tinik is elhelyezhetők valahol azon a dimenzión, hogy alapvetően inkább „külső kontrollosnak” vagy „belső kontrollosnak” számítanak. Ez a lélektani kifejezés arra utal, mit hiszünk magunkról, rajtunk múlik-e, hogyan alakul a sorsunk, kezünkben van-e a kormányrúd, vagy csak úgy sodródunk az eseményekkel. Inkább belső kontrollhittel jellemezhető, aki úgy véli, kezében van élete alakítása, külső kontrollos, aki rajta kívül eső okokkal magyarázza, jól alakulnak-e a dolgai.
Minden ember életére erőteljesen rányomja bélyegét ez a tulajdonság (ami persze nem vagy-vagy alapon működik, hanem ki-ki elhelyezhető valahol a két szélső pont között), azonban serdülőkorban még több figyelmet érdemel a téma.
Egyrészt, annyi minden alakul, változik a gyermek életében, hogy húsbavágó kérdés, hogyan éli meg a kamasz: hat-e arra, hogy végül milyen lesz a kimenetel, milyen felnőttkor adatik meg neki, olyan lesz-e az élete, amilyenre vágyik. Másrészt, a szülő stílusa, kommunikációja nagyon erőteljesen hat arra, hogyan alakul a gyerek gondolkodása.
Először persze azt a kérdést érdemes tisztázni, mi a cél: belső vagy külső kontrollhit felé akarjuk-e terelgetni a gyermeket. Amikor erről a témáról van szó, egyértelműen a belső kontrollhit viszi a pálmát, mert aki hisz benne, hogy irányítja sorsát, annak ez nagy lendületet ad, motiválja, ez viszi a sikerek felé, amik aztán még jobban megerősítik hiedelmében.
De azért érdemes árnyalni a képet: a legjobb valamiféle rugalmas, bölcs kontrollhit, hiszen az igazság az, hogy nem minden rajtunk múlik. Akinek szélsőségesen belső a kontrollhite, azt zavarba fogják ejteni azok az események, mikor ő mindent megtett, és mégis rosszul alakult valami. Az igazi cél annak a bölcsességnek a követése lenne, hogy legyen erőnk tenni azért, ami rajtunk múlik, elfogadni, ami nem rajtunk múlik, és meglátni a kettő közötti különbséget.
Már csak az a kérdés, hogyan segíthetjük a tinit, hogy kialakuljon nála ez az adaptív, rugalmas hozzáállás. Először is: fontos, hogyan dicsérjük! A dicséretről elsőként olyan mondatok jutnak eszünkbe, hogy „okos vagy, ügyes vagy”. Ha azonban az is hangsúlyt kap, amit a gyerek tett a jó eredmény érdekében, nemcsak az állandó tulajdonságok, akkor át fogja érezni, hogy nála van a kontroll. Nem arról van szó, hogy szerencsés csillagzat alatt született vagy jók a génjei, hanem arról, hogyha keményen dolgozik egy feladaton, kudarc után sem adja fel, akkor sikert ér el. A „szerencsés csillagzattal”, illetve génnel az a baj, hogy sikertelenség esetén is ilyen állandó, megmásíthatatlan magyarázathoz fog fordulni, és feladja, hiszen neki ez nem megy.
Jobb, ha a szülő arra helyezi a hangsúlyt, ami a gyerek kezében van. „Gratulálok, hogy javítottál matekból, megdolgoztál érte!” vagy, „Látod, meghozta az eredményét a sok edzés!”.
Sokszor csak részben sikerülnek az ember dolgai. Egy ponttal lemarad az ötösről, pedig az lett volna a cél, második lesz a csapat. Ha ilyenkor is az erőfeszítést hangsúlyozzuk, abban már benne van az az árnyalt hozzáállás, hogy egyrészt nem minden rajtunk múlik (például az ellenfél aznapi erőnléte nem), másrészt a kis siker is siker.
Sok szülő fél, hogyha megdicséri a gyereket, aki kettesről hármasra javít, azzal azt sugallja, ez elég, és ezzel elkényelmesíti, elveszi a motivációját. Nem így van! Aki nem tud örülni, hogy hármasra javított, annak nem lesz ereje továbbmenni a négyes irányába, hiszen azt éli meg: dolgozott, és még mindig csődtömegnek érzi magát. Ha a szülő azt mondja: látod, az elmúlt héten TV-zés helyett többször leültél tanulni, és máris jobb lett a dolgoztatod, akkor megélheti a gyerek, hogy van értelme, jelentősége, hogy egy választási helyzetben (TV vagy tanulás) hova teszi a voksát. Elég, ha ezt a változást észrevesszük és szóvá tesszük. Nem kell sem azt hozzáfűzni, hogy „de azért ez így hosszútávon kevés lesz”, sem, hogy „és ha hármasnál maradsz, akkor már az is jó”. Elég, ha jelezzük, lám, dolgozott, és van eredmény.
Amikor valami nem rajtunk múlik, az mégiscsak rajtunk múlik, hogyan fogadjuk az élet sorsszerű eseményeit. Legyen az drámai helyzet: betegség, halál, veszteség, vagy legyen szó arról, hogy külső körülményeken (más embereken, szerencsén) is múlik, bejutunk-e egy iskolába, hányadikak leszünk egy versenyen. Az már jó hozzáállás a szülő részéről, ha ő maga el tudja fogadni, hogy ez így van, hogy nem mindent mi irányítunk.
Van egy gyermeki vágy az emberben, hogy mindenre hasson, ebből fakadnak a babonák is, vagy az irracionális meggyőződések, amik ésszerűnek hangzanak, de nélkülözik a tényszerűséget. Mint mikor valaki biztos benne, azért van krónikus hörghurutja, mert „nem tudja kimondani” a dolgokat. Átmenetileg ez adhat mankót, de idővel nyomasztó, mert lehet, hogy már mindent kimondtunk, de csak nem múlik a betegség. Persze, a betegségeknek van pszichés vonatkozásuk, de ezer más tényező is szerepet játszik. Ha a szülő nem akasztja a hiedelmeit a gyerekre, azzal már segít, hogy ő is nyitott gondolkodással viszonyuljon saját magához.
Az viszont, hogy mit teszünk egy nehéz helyzetben, már rajtunk múlik. Nagy segítség a szülő részéről, ha a látszólag kontrollálhatatlan helyzetekben is rávilágít azokra az aspektusokra, amik a fiatal kezében vannak. Például arra, hogy bár tanult, mégsem sikerült jól a felmérő: rajta múlik, ez kedvét szegi és feladja, vagy hisz magában és a sikerben, és tovább dolgozik, megvárja, hogy beérjen a gyümölcs.
Cziglán Karolina
pszichológus
