Nem kellene beteg kismalacokhoz hasonlítani a sajátos nevelési igényű gyerekeket, még egy politikusnak sem.
Néhány nappal ezelőtt Szigetvár állatorvos végzettségű polgármestere egy egyszerű, állattartói körökben nyilván közérthető hasonlattal érvelt a szegregált oktatás mellett: azt mondta, nem baj az, ha a lassabban haladó gyerekeket kisegítő osztályokba rakják. Így csinálják azokkal a kismalacokkal is, amik elmaradnak a többitől: külön veszik őket, és jobban tartják, hogy megerősödjenek.
Ezzel az eszmefuttatásával – ha már állattartói hasonlatoknál tartunk – ügyesen beledobta a disznótrágyát a ventilátorba, a fél magyar sajtó ettől a kijelentéstől volt hangos.
Na most én természetesen semmi rosszat nem feltételezek a szigetvári polgármesterről, nyilván jóindulatból mondta, amit mondott, hát istenem, nem pedagógus és nem is szociológus, hogy minden szempontból felkészült legyen gyereknevelési kérdésekben, és ismerje a szegregáció hátrányainak évtizedes tapasztalatait.
Még a hasonlatát is megértem: aki sertésekkel foglalkozik, annak disznós hasonlat jut eszébe. Ha pék lenne, nyilván a lassan kelő briósokkal példálózott volna, amiket segítő szándékkal melegre visznek, ha meg kőműves, a lassan kötő beton jutott volna eszébe, szakmai ártalom, na.
Az vesse rá az első követ, aki még életében nem rántott elő olyan példát, amit csak a szakavatott kollégák voltak képesek minden apró részletében értékelni.
Csak hát sajnos több ok is van, amiért nem áll a hasonlat, magyarázta el a Díványnak az állattartó szakma egy jeles tanára.
1. Eleve a nagyon kis beteg kismalacot felfalja az anyja. És hát ember ilyet soha nem tesz.
2. Abban ugyan igaza van, hogy állattartói körökben gyakorlat a gyengébben teljesítő malacokat különvenni. Csakhogy nem azért, hogy fölerősítsék azokat, hanem mert kiviszik a vásárba, és túladnak rajtuk. Legfeljebb pár héttel fiatalabbnak hazudják őket, aztán bajlódjon velük az új gazdájuk.
Ugye gyerekekkel ilyet sem tennénk?
3. És hát van még az a tényező, hogy az ilyen kis lassú fejlődésű gyerekeknek vannak szüleik meg családtagjaik, akik szeretik őket, az anyakoca meg ellés után hat héttel már arra se emlékszik, hogy malacai voltak valaha. És ezek az emberanyukák nagyon szomorúak lennének, ha az ő gyerekük nem kapná meg ugyanazokat az esélyeket, mint a többi, mert eleve kevésbé inspiráló környezetbe teszik őket.
Ugye nehéz lenne ezek után a szülők szemébe nézni?
Bizonyos érzéketlenséget, mondhatni, távolságtartást is látok még e mögött a szerencsétlen hasonlat mögött. Így csak azok beszélnek, akik biztosak benne, hogy soha az életben nem lesz olyan családtagjuk, szerettük, aki valamilyen hátránnyal küzd, és gondosabb foglalkozásra szorul. Egy orvostól – még akkor is, ha állatorvos - pedig különösen érthetetlen. Ha valakik, az orvosok aztán tudják, hogy bárkivel, bármikor megtörténhet. Így meg aztán tényleg elég pökhendin hat ez a hasonlat. Még akkor is, ha maga is érezte utólag, hogy kissé erős volt.
Hát többek között ezért nem kellene beteg kismalacokhoz hasonlítani a sajátos nevelési igényű gyerekeket, még egy politikusnak sem.
