Nem csak a tanulás fontos, szerelmesnek lenni, az élet értelmét megfejteni, hajnalig világot megváltani sem ér rá nyugdíjaskorban!
A gyerek tízes éveiben a szülőben és a fiatalban merőben ellentétes változások zajlanak. A szülők egyre komolyabban aggódnak amiatt, „mi lesz ebből a gyerekből, ha így folytatja”, azaz egyre inkább számít az iskolai teljesítmény: gondolni kell a középiskolai felvételire, majd az érettségeire. A gyerek pedig azt az időszakát éli, hogy háttérbe szorulna a tanulás fontossága, most a belső, lelki folyamatok, olykor viharok, a szerelmek, a barátok mind elsőbbséget kapnak.
Nem a gyerek hibája ez az ellentmondás, és kifejezetten távol áll a gyerek szükségleteitől, hogy (attól függően, mikor történik az iskolaváltás) a kiskamasz vagy kamaszévek koncentrált hajrába kényszerítik a gyereket. Mégis ez a helyzet. De belebetegedni sem kellene ebbe a nyomásba, mert közben valóban zajlanak a lelki, pszichés változások, amik ugyanúgy energiát követelnek, és szintén nem napolhatók el későbbre. Nem mondhatjuk, hogy most tessék tanulni, mert az élet értelméről filozofálni, hajnalba nyúlóan regényt olvasni, a legjobb baráttal órákon át beszélgetni és szerelmesnek lenni ráérsz később is – mondjuk, nyugdíjas korodban.
Vekerdy szokta mondani, a kamasz „fiziológiás lustaságban” szenved, ami azt jelenti, biológiai, élettani alapja is van, mikor például órákig nem tesz mást, csak az ágyon heverészik. Hát persze, átalakul a teste, intenzíven növekszik, az egész struktúra megváltozik.
Ezeket a testi változásokat még csak-csak tudomásul veszi a szülő, de a lelki vonatkozás sokak számára megfoghatatlan. De ha valaki szerint csak duma a „pszichés változás”, akkor tegye fel magának a kérdést úgy, számára elfogadható lenne-e, ha érettségiző gyermeke ugyanolyan lelki érettség szintjén állna, mint egy tizenkét éves? Nyilván ő is elvárja, hogy addigra ne legyen olyan „gyerekes”, legyen valami elképzelése arról, mit akar az élettől, számára milyen értékek fontosak, miben hisz, legyen véleménye a világ dolgairól. Többek közt ezeknek is ki kell forrnia magát, és ez ugyanúgy belső munkát igényel, mint a trigonometria megértése.
Mégis úgy tűnik, amit az iskola állít feladatként, amire osztályzatot adnak, és ami felvételi tárgy, azt sok szülő hajlamos komolyabban venni, és elfeledkezni arról, a gyereknek vannak más feladatai is, olyanok, amik szintén elengedhetetlenek az élethez.
Igaz, nemcsak a tizenéves kor sajátossága a hatalmas testi-lelki fejlődés, nem kisebb teljesítmény megtanulni beszélni, járni stb. Csak az a különbség, bizonyos életkorig valahogy respektálja ezt a munkát a társadalom, és nem vár mást ezen felül. Persze, az iskoláskorú gyermek már maga is igényli, hogy legyenek feladatai, kihívásokkal találkozzon, kívülről is látható teljesítményt hozzon létre.
Jó, hogy erre lehetőséget kap, csak ne feledkezzünk meg róla, hogy ő attól még tovább fejlődik, és nem „semmit tesz”, mikor az ágyon fekszik két órán át, hanem egyszerűen szólva: érik. Lehet, hogy ezer változatot átgondol azzal kapcsolatban, mit is válaszolhatott volna még az osztálytársnak, aki beszólt neki, lehet, hogy azon töpreng, elhívja-e moziba Julit. Lehet, hogy azon gondolkodik, mekkora a valószínűsége, hogy létezik lélekvándorlás. A szülő szemével: elszúrja az időt, ahelyett, hogy a feladataival törődne, azaz tanulna. Valójában a feladataival törődik, szükséges e válaszok kidolgozása ahhoz, hogy normális, egészséges felnőtt legyen.
A tizenéves már érti, hogy miért fontos készülni egy-egy megmérettetésre, és neki legalább annyira számít a siker. (Legalábbis, ha értelmes a cél, nem valami tőle idegen dolog, ami csak a szülő igényein alapul.) Nem kell hajtani, mert nagyon tudják magukat hajtani, ha azonosulnak a feladattal. Viszont fontos jól megválasztani a célt, azaz, ha azt látja a szülő, egyszerűen nem bírja a terhelést a gyerek, ne várja meg, hogy belebetegedjen. Ugyanakkor, ha valamilyen komolyabb cél vonzza a gyereket, és szívesen tesz érte, hagyjuk, hadd próbálja ki magát!
A szülő érzi, hogy nyomasztja a gyerek iránti felelősség, de érdemes belátni: hosszútávon senkiből sem lehet kipréselni olyan teljesítményt, amire nem motivált. Sem jutalmazással-büntetéssel, sem azzal, ha minden nap lelkére beszélünk, és rákérdezünk: „ugyeee, tanulsz?”. Fontosabb abban segíteni, hogy megtalálja a hozzá passzoló kihívást. Ha rossz a gyermek teljesítménye, nem azzal szokott baj lenni, hogy a szülő nem hajtja eléggé, hanem valamilyen feltétel nem adott a jó teljesítményhez. Például nem hisz benne, hogy sikereket érhet el, vagy elhibázottak a célok (például tudományos irányba tolják az inkább gyakorlati irányultságú fiatalt.)
Az is gyakori probléma, hogy a szülő annyira aggódik a gyerek miatt, hogy egészen átveszi a tanulás felelősségét, ellenőrzi a kamasz leckéjét is – így persze, hogy nem kezeli saját felelősségként. Ha feltűnő probléma van a tanulással, a motivációval, érdemes ezeket a szempontokat áttekinteni, a szülő legjobban azzal segít, ha együtt gondolkodva a gyerekkel, megtalálja, mi lehet az akadályozó tényező.
Cziglán Karolina
pszichológus
