A nyílt nap akkor is jó, ha új iskolát nézünk, meg akkor is, ha a saját gyerekünk okosságában gyönyörködünk.
Eljött az intézményi nyílt napok, a kedvenc iskolai rendezvényem ideje. Az is nagyon érdekes, ha saját kölykünk teljesítményét nézhetjük meg, és persze az is fontos, hogy ilyenkor lehet elmenni terepszemlézni azokba az iskolákba, ahová esetleg a gyereket iratjuk majd.
A magam részéről ki nem hagynék egyetlen alkalmat sem, hogy megnézzem, milyen ügyesen helytáll a gyerekem. Ilyenkor persze mintha hájjal kenegetnének, a gyerek pörög, majd kiesik a padból, úgy jelentkezik és okosakat mond. Cukiság faktor az egekben, mindenki aranyos, lelkes és együttműködő, és a hangulat is fergeteges.
Persze szívesen megnézném, hogy mindez hogyan alakul mondjuk reménytelenül vigasztalan, esős novemberi napon, amikor nincs közönség. Nincsenek illúzióim, hogy arra a napra, amikor az iskolaigazgatótól a szülőkön és a tantestület tagjain át még több tucatnyi ember bent van a teremben, a legjobb arcát tartogatja mindenki, a pedagógusok és a gyerekek egyaránt.
Gyerekkoromban a nyílt napra külön készültünk, még a feladatokat is átvettük, nehogy égés legyen a vége. Ezt ugyan már akkor sem értettem, hogy miért minket treníroznak, mert sejtettem, hogy legfeljebb csak az én anyukámat érdekli, hogy én mit tudok és mit nem, a többség inkább azzal foglalkozik, hogy a tanár hogy muzsikál. Milyen órát tart, felkészült-e, mennyire tudja megmozgatni a gyerekeket, fenntartani a figyelmüket, dicsér-e, vagy büntet inkább, megőrzi-e a nyugalmát, vagy könnyen fel lehet bosszantani, és általában, hogyan áll a feladathoz. Élvezi-e, amit csinál, vagy túl szeretne már lenni rajta.
Ha jól figyelünk egyébként, a mesterséges körülmények ellenére mindezeket meg is tudhatjuk. Lehet látni ugyanis, hogy a gyerekek ismerik-e a feladattípusokat, tudják-e félszavakból is, hogy mit kell csinálni, vagy csak bambán bámulnak, mert az egész kamu. A lelkesedésükből, az együttműködésükből is sok jó következtetést le lehet vonni. Ahogy abból is, hogy kit szólít fel a tanár gyakrabban, és vajon miért.
A legérdekesebb azonban szerintem mégsem ez, hanem a gyerekek egymással való viselkedése. Segítenek-e egymásnak, tudnak-e együttműködni. Hogy akit jó barátnak hittünk a gyerek elmondása alapján, valóban az-e, vagy csak egyoldalú a rajongás. Ki kit választ, ha arra kerül sor, és ki kit utánoz? Hogy az osztály vezéregyénisége az esze miatt vált-e azzá, vagy valami más van a háttérben? Vannak-e kis akarnokok, akik lenyomják a többieket, és a többiek erre hogyan reagálnak, illetve a tanár hogyan kezeli ezt a helyzetet. Kinevetik-e egymást, vagy mernek butaságot mondani? Felszabadult-e a légkör, vagy valami útját állja a gondolkodásnak, a kibontakozásuknak?
Ha jól odafigyel a szülő, még egy megrendezett nyílt napból is levonhatja a legfontosabb következtetést: igazán jól érzi-e magát az osztályában, az iskolájában a gyerek, vagy csak elviseli, és ha szerencsénk van, legalább megpróbálja belőle a legjobbat kihozni. Érdemes utána az osztályfőnökkel átbeszélni a tapasztaltakat, hiszen ilyenkor alaposan fel vagyunk vértezve friss és autentikus információval.
És persze nem csak ezért érdemes elmenni a nyílt napra, hanem azért is, hogy ne szomorkodjon a gyerekünk, hogy rá még az anyja/apja se kíváncsi. Vagy legalább találjunk ki valami nagyon ütős indokot, ha mégsem sikerült elmenni.
Iskolaválasztás előtt is érdemes!
Ha éppen iskola- és osztályfőnök választás előtt állunk, akkor különösen ajánlott végiglátogatni a lehetséges tanítók nyílt óráit. Onnantól kezdve ugyanis nemcsak elképzeléseink, hanem konkrét tapasztalataink lesznek a pedagógus személyiségéről és módszereiről. Én személy szerint a nyílt nap tanulsága alapján változtattam meg a tervet, és írattam inkább másik tanító osztályába a gyerekemet. Olyanhoz, akinél pörgött az óra, aki vidáman, játékosan tanított, a gyerekek elképesztően pengék voltak, és látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak éppen.
Érdekes tapasztalat volt, hogy az a tanító, aki a folyosón sokkal kevésbé volt beszélgetős a szülőkkel, mennyire kinyílt és felszabadult, amikor a gyerekekkel foglalkozott. Ez sosem derült volna ki, ha nem megyek el a nyílt napra megnézni az óráját, és nem is csalódtam benne.
Hasonlót tapasztalt egyik kolleganőnk is, két tanárpáros között habozott. Volt ugyanis, ahol a délutános tanárt csúcsszupernek találta, viszont semmilyen információja nem volt a délelőttösről. Aztán amikor látta, hogy a tanár nyomasztotta, letorkolta, cikizte a teljesíteni próbáló negyedikeseit, akik már a tizedik percben csak a túlélésre játszottak apatikusan, akkor úgy érezte, nem kell többet látnia ahhoz, hogy kimondhassa: nincsen annyira szuper pedagógus, aki miatt a gyereknek el kéne viselnie egy ilyen szörnyeteget. Utólag is úgy érzi, jól döntött.
