Hosszú időn át senki sem kérdőjelezte meg az „anyák jobban tudják” elvet a gyereknevelésben és főleg a csecsemőkről való gondoskodásban. Aztán egyre többen tették fel a kérdést: nem lehetséges-e, hogy az alapvetés, miszerint a nők alkalmasabbak a gyereknevelésre, jobban értenek a gyerekek nyelvén, csupán (vagy legalábbis nagy részben) a nyugati világ társadalmi berendezkedésére vezethető vissza – a nők nevelik a gyerekeket, a férfiak pénzt keresnek –, annak létjogosultságát alátámasztó hitrendszer, igazán erős alapok nélkül.
Az anyai ösztönről mindenki hallott már, az apairól kevésbé. Megoszlanak a vélemények, létezik-e egyáltalán, legalábbis olyan alapokon nyugszik-e, mint az anyai ösztön. Egy nő esetében a terhesség hónapjai, a hatalmas hormonális változások, a méhében érzett magzat és a szülés önmagában is erős köteléket jelent(het) a csecsemő felé, míg a férfiak mindezt csak külső szemlélőként figyelhetik, át nem élhetik.
Azonban az ösztön nem egy kizárólag genetikailag meghatározott viselkedésformát jelent. A szülői gondoskodást mint ösztönt tekintve inkább olyan, öröklött alapokon nyugvó viselkedést kell elképzelni, aminek megfelelő beinduláshoz és működéséhez nagy szükség van a környezeti tényezőkre, külső behatásokra és tapasztalatokra.
Egyetlen nőn sincs olyan gomb, amit a terhesség, majd a gyerek születése benyom, mire futni kezd az agyában az anyai ösztön nevű program, és innentől megy minden, mint a karikacsapás, olthatatlan szeretetre gyúl a gyerek iránt, és rajongva gondoskodik róla, kifulladásig. Rengeteg vizsgálat támasztja alá, hogy azok a nők, akiket elhanyagoltak a szülei, rideg érzelmi-nevelési környezetben nőttek fel, maguk is hajlamosak lesznek elhanyagoló, szeretet nélküli anyává válni – kell tehát az a rengeteg pozitív külső inger és tapasztalat, ami miatt egy kislány később jó anya lesz.
Azaz a terhességi és szülési hormonális-pszichés változások önmagukban nem elegendőek a megfelelő szintű gondoskodási készséghez. A szülés lehet hatalmas öröm forrása és olyan hormonlöket, hogy az anya első látásra beleszerelmesedik a gyerekébe. Sokaknak azonban a gyermek megszületése után idő, rengeteg fizikai kontaktus és együttlét kell ahhoz, hogy igazán megszeressék a kicsit, úgy, ahogy a szülő csak a gyermekét képes szeretni, hogy feltámadjon a gondoskodás és a védelmezés – ekkor már úgy tűnik, zsigerből jövő – érzése és készsége.
De ha ez így van, miért ne lehetne ugyanolyan „jó anya” egy férfi is? Egy nemrégiben elvégzett vizsgálat szerint például az apák ugyanolyan jól felismerik sírásról a saját gyermeküket, mint az anyák – feltéve, hogy elegendő időt töltenek a gyerekükkel. Azok, akik napi négy óránál kevesebbet voltak a kicsivel, rosszabbul teljesítettek.
És itt van a lényeg: az együtt töltött idő. Ez a kutatás is azt a nézetet erősíti, hogy a szülő-gyermek kötődés erőssége, a megfelelő fizikai-érzelmi gondoskodás képessége hatalmas részben annak az eredménye, hogy a szülő mennyi időt és energiát „feccöl” a gyerekbe. Ez pedig nemtől teljesen független dolog.
Az érzelmileg pozitív, szeretetteljes környezetben nevelkedés fontossága szintén nem újdonság, a tekintetben sem, hogy mekkora hatással van a későbbi szülői viselkedésre. De a nevelésnek vannak más, fontos hatásai is: csak mostanában kezd megváltozni az a szemlélet, ami a fiúknál az érzelmek elnyomását, ki nem mutatását („Egy ilyen nagyfiú nem sír!”) helyezte előtérbe, „férfiakat nevelt”, és ami már a kezdet kezdetétől igyekezett mindkét nembeli gyerek fejébe jól beleverni, kinek mi lesz a dolga nagykorában: a lányok babáztak, a fiúk autóztak. Az átjárást a két kör között nem nézték jó szemmel.
Nincs mit csodálkozni azon, ha ilyen nevelési múlttal sok férfi idegenkedve tekint a csecsemőgondozásra, a kisgyerekkel foglalkozásra, esélyt sem adva apai ösztönei kibontakozásának, megtapasztalásának. Egyre többen vannak viszont azok is, akik önként és örömmel kiveszik a részüket mindebből, mert tudják: az nem fog működni, hogy évekig alig törődök a gyerekkel, „mert az anyja úgyis jobban tudja”, aztán amikor elég nagy lesz hozzá, hogy megtanítsam vezetni, megjelenek mint tekintélyes apafigura, és beszállok az életébe. Ennek a hozzáállásnak a fentiek tükrében az a veszélye, hogy nem alakul ki szoros kapocs apa és gyermeke között, és az apában sem élednek fel igazán az apai ösztönök.
Fontos lenne tehát minél jobban tudatosítani, hogy a szoptatást leszámítva az apa is mindent meg tud adni, amire egy kisgyereknek szüksége van. Ugyanúgy képes nem csak fizikailag ellátni, de babusgatni, szeretgetni, odaadóan gondoskodni, meghallgatni, vigasztalni stb. Nagyon jó lenne, ha a törvényi változások is arrafelé mutatnának, hogy az anya és az apa egyenlő súllyal legyen jelen a gyerekek életében.
De ez nem így van. Még mindig nagyon erős a nyomás, hogy az anya maradjon otthon évekig a gyerekekkel (mert, ugye, az anyai ösztön is ezt kívánja), az apa pedig – ha akarja, ha nem – sokkal kevesebbet tud velük lenni, mert dolgoznia kell. Jelenlegi társadalmi mindennapjaink tehát inkább hasonlítanak az elefántok világára, ahol a nőstények meg a fiatalok külön élnek a felnőtt hímektől. Kérdés, jó-e ez így nekünk, és jó-e a gyerekeinknek?
