Ausztrália hivatalosan is bocsánatot kért, amiért 1951 és 1976 között egyedülálló nők százezreit kényszerítették arra, hogy örökbeadják gyermeküket. De a jelenség nem csak Ausztráliában létezett, Spanyolországban, Németországban és Svájcban is szokás volt elvenni a valamilyen szempontból nem megfelelőnek tartott szülők utódait.
Ausztráliában most hivatalosan is segítik a kényszeradoptáltakat
A múlt héten Julia Gillard ausztrál miniszterelnök nyilvánosan kért bocsánatot azoktól az anyáktól, akik 1951 és 1976 között nyomásgyakorlás hatására örökbe adták gyereküket, hogy nevelőszülők neveljék fel őket. A parlamenti beszédet mintegy 800 érintett hallgatta, s többen is átölelték a miniszterelnöknőt, mivel most érezték csak igazán, hogy komolyan foglalkoznak ezzel a problémával, aminek körülbelül 115 ezer anya-gyerek lehet érintettje, áldozata. Gillard beszédében kifejezte, hogy elítélik ezt az akkori kormány által jóváhagyott, szégyenletes tettet, és elnézést kért azoktól a nőktől, akik ennek a rendszernek estek áldozatul, akiket manipuláltak, félrevezettek, becsaptak. A szenátus által feltárt mintegy 418 esetet tartalmazó jelentésben jól láthatjuk, mi is történhetett akkor.
Lelki terror, megaláztatás, kényszermunka
Az egyedülálló, vagy nem házasságban élő nőktől az ötvenes-hetvenes években elvárták, hogy adják örökbe gyereküket, akitet gyermektelen házaspárok neveltek fel. Az akkori hatalom nem tartotta alkalmasnak ezeket a fiatal nőket egy gyermek felnevelésére, és fenyegetésekkel, lelki terrorral, csalással vettek rá őket a gyermek örökbeadására, sokszor úgy állítva be a helyzetet, mintha nem lenne más alternatívájuk, pedig volt. Sok érintett a jogait és választási lehetőségeit nem ismerve adta oda gyermekét a fogadószülőknek, akarata ellenére, mély fájdalmára.
A világsajtót bejárt szenátusi jelentésben és a médiában anyák mesélik el személyes, szívszorító történetüket. Köztük például Margaret Oakhill-Hamilton is, aki most ötvenes éveiben jár, s 1966-ban szülte meg kisfiát, akit sosem foghatott a kezében. A szülés után csak egy üvegfalon keresztül láthatta, sosem vehette karjaiba, sosem szoptathatta meg. Életében először, 24 év után érinthette meg, amikor újra egymásra találtak.
A nyomásgyakorlásnak sokféle formája élt: a megaláztatás mindennapos volt, amint kiderült a terhesség ténye, sokszor még a kismama környezete is ellene fordult. Akár még a saját családja is, akik szégyellték magukat a lányuk „hibája” miatt, és nemhogy segítettek volna, inkább levették róla kezüket, sokszor az ország másik végébe tuszkolták őket, nehogy kiderüljön a szégyen.
Egy nő elmesélte, hogy a saját apja vitte őt a rendőrségre, amint megtudta, hogy lánya gyermeket vár. A lány eleinte azt remélte, hogy azért mennek oda, hogy az ő apja elmondja, van apja a gyereknek is. De nem így történt. Az apa dühében ököllel arcon vágta a lányt a rendőrök előtt, akit végül egy anyaotthonba vittek.
Előfordult, hogy a hajadon kismamákat elrejtették a világ szeme elől, és szinte rabszolgaként dolgoztatták őket. Volt, akinek idősek otthonában, másoknak konyhán és mosodán kellett kemény fizikai munkát végeznie, gyakori megaláztatásokkal tarkítva. Fizetést nem kaptak, azt mondták nekik, hogy a munkájuk fedezi az ellátásukat, s addig maradnak, amíg meg nem szülnek. A büntetés is mindennapos volt, a testi fenyítést vagy az alvásmegvonást alkalmazták főleg.
Ez mind annak a játszmának a része volt, hogy a szülés után átadják a csecsemőjüket az így lelkileg megtört anyák. Voltak nagyon fiatal, 14-16 éves kismamák is, akik még saját bevallásuk szerint is nagyon fiatalok voltak, szinte gyerekek, hogy határozottan fel tudjanak lépni a méltánytalan bánásmód ellen. Akadt, akinek azért mégis sikerült. Egy kismamát 1965 karácsony másnapján a kórház kirakott az utcára, mert az sehogy sem volt hajlandó aláírni az örökbeadási beleegyező nyilatkozatot. Akkor, 15 évesen, nyolc hónapos terhesen hajléktalanként várta az anyaságot, de legalább megtarthatta gyermekét.
Más kórházakban vallásos érvekkel próbáltak hatni a kismamákra. Azt mondták nekik, hogy Isten pont őket választotta ki, hogy gyermektelen pároknak szüljenek gyermeket. De az is gyakori volt, hogy azzal áltatták őket, ha valóban szeretik gyermeküket, akkor azzal tesznek jót neki, ha kétszülős család neveli majd fel, és nem ők egymaguk. Ezek az érvek is célba tudtak érni, és sokan ezek miatt adták örökbe gyermeküket.
A kórházakban is megalázták őket
A szülésre váró nők nem sokszor kaptak megfelelő orvosi kezelést, ezért beteggé váltak, de a beszámolókban olvasni, hogy a vajúdáskor gyakori volt, hogy nem törődtek velük, sőt inkább kárörvendő módon be-beszóltak nekik, hogy ezt most megérdemlik.
Judith Burkin arról mesélt, hogy abban a kórházban, ahol ő volt, embertelenül bántak vele, megalázták, olyan vizsgálatokat végeztek rajta, amiket nem lett volna muszáj. Mindezt csak azért, hogy a rezidens orvosok és az ápolók is gyakorolhassanak valós embereken. Amikor próbált ellenállni, erőszakkal lefogták, és azt vetették a szemére, hogy „Ez a büntetés azért, amit tettél. Nem kellett volna teherbe esni.”
Egy másik nő arról számolt be a jelentésben, hogy az orvosa minden alkalommal meztelenre vetkőztette, még a vérnyomásméréskor is, és a kezét mindig a férfi ölébe kellett tennie. Ha elvette onnan, erőszakkal nyomta vissza az ágyékára. De olvasni olyan visszaemlékezést is, amiben az áll, hogy a kismamát a szülés előtt hat héttel megerőszakolta az orvosa.
Az anyák kartonjain BFA (Baby for adoption – adoptálásra váró gyerek) rövidítés jelezte, hogy potenciálisan adoptálható gyermeket fog szülni az adott nő. Ezt akkor is feljegyezték a kartonra, ha a nő korábban határozottan kijelentette, hogy ő nem akar lemondani gyermekéről, hanem ő akarja felnevelni, sőt volt, aki saját fülével hallotta, hogy a születendő gyermekéről úgy beszélnek az orvosok, mint a Smith család leendő gyermeke.
Többen meséltek arról is, hogy az örökbeadási papírokat a szülés kitolási szakaszában vagy éppen a császármetszés előtt, a műtő felé tartva tolták az orruk alá, hogy írják alá – amikor nyilván nem voltak abban a helyzetben, hogy értelmezzék, mit írnak alá. Másnak a leletei közé csempészték be a papírt, hogy csak az aláírnivaló sáv lógjon ki, így próbálták megszerezni az aláírását.
A nők többsége magára volt hagyva, sem a családjuk, sem más nem állt mellettük ezekben az időkben, nem tudták kinek elmondani sérelmeiket, nem tudtak kitől segítséget kérni ezekben a megalázó helyzetekben, és könnyen alávetették magukat mindenféle megaláztatásnak. Később, érettebb fejjel is nagyon nehezen élik meg, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, sokuknak van bűntudata, amiért nem volt képes harcolni, keményen szembeszállni ezekkel az emberekkel.
A kormány azon túlmenően, hogy most nyilvánosan bocsánatot kért, 4 millió euróval támogatja az érintetteket a több évtizede cipelt lelki traumák feldolgozásában, és abban is segíteni akarnak, hogy még további eseteket felkutassanak, hogy újra egymásra találjanak a vér szerinti családtagok, még ha ki is fejezték, hogy tisztában vannak vele, a múltat már nem lehet visszafordítani.
Akik szerint ez csak a kormány népszerűségnövelő programja
A bocsánatkérés nagy vitát váltott ki az országban, a sajtóban. A Daily Telegraph egyik rovatvezetője azt írta, hogy szerinte a kormány túloz, mert ezt a történetet nem kellene az ausztrál történelem horrorjaként tálalni. Ő egyetért azokkal a nőkkel, akik örökbe adták gyermeküket, mert így sokkal jobb körülmények közé kerülhettek, mintha vér szerinti anyjukkal maradtak volna. A médiában több olyan nő is megszólalt, aki ma is így döntene, önszántából.
Spanyolországban az egyház nevében rabolták el a gyerekeket
Tavaly tavasszal robbant ki Spanyolországban egy hasonló botrány. Kiderült, hogy egy katolikus nővér, María Gómez Valbuena (idén januárban 88 évesen elhunyt) több évtizedig a madridi Santa Cristina Kórház alkalmazottjaként a szülés után azt hazudta anyáknak, hogy meghalt a csecsemőjük, de a valóságban pénzért örökbe adta őket.
A Franco diktatúra idején (1939-1975) nem volt ritka, hogy gyerekeket így vettek el vér szerinti szüleiktől, és a szerintük nevelésre alkalmasabbnak tartott családoknak adták tovább őket.
Ebben az időszakban számos klinika volt egyházi kezekben, ahol a szülészek összejátszva a katolikus rend embereivel, jó pénzért adták el mások csecsemőit, akiről az anyjával elhitették, hogy meghalt. A kételkedőknek egy fagyasztott halott csecsemőt testét be is mutatták. A szervezett gyermekrablások mögött az állt, hogy az egyház szereplői meg akarták akadályozni, hogy a gyerekek „bűnben” nőjenek fel, s az akkori kormányzat ezt helyeselte. Bűn alatt értették a szegénységet, az egyedülálló nőként való anyává válást, de a szocialistákat és a kommunistákat is ide sorolták.
Becslések szerint mintegy 300 ezer érintett lehet, de kormányzati szinten sosem foglalkoztak ezekkel az ügyekkel. Pedig már 1987-ben megjelent egy írás az El País napilapban egy asszonyról, akinek gyanússá vált csecsemőjének elvesztése, és évtizedekkel később exhumáltatta sírját, ahol a koporsót üresen találták. Felidézte a lapnak, hogy látta, amikor a csecsemőjének vélt újszülött holttestet betették egy kis fehér koporsóba, de a valóságban mégsem temettek el senkit.
A gyermekrablások ügye tavaly azért kapott nagy nyilvánosságot, mert egy nő eljárást indított a már említett katolikus nővér ellen, miután a harminc évig eltűntnek hitt gyermekét 2011-ben megtalálta. María Luisa Torres asszony elmesélte, hogy a nyolcvanas években elvált, s az a férfi, akivel utána együtt volt, hallani sem akart gyerekről, amikor elmondta neki, hogy terhes. Ekkor egy újságcikkben látta Maria Gomez nővért, akit felkeresett elkeseredésében, s aki felajánlotta segítségét. A szülés altatásban történt, s amikor az anya a narkózisból felébredt, azt mondták neki először, hogy meghalt az újszülött, majd később aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy lemond a saját gyermekéről. A nővér megfenyegette, hogy ha eljár a szája, házasságtörés miatt börtönbe kerül, és elsőszülött gyermekét is el fogja veszíteni. Torres hallgatott. Kislányával, Pilarral hosszú évek után egy újságíró oknyomozásának köszönhetően találtak egymásra. DNS teszttel is bebizonyosodott, hogy ők valóban anya és lánya. A nő egy hálózsákot és egy cumit adott ajándékba már felnőtt lányának, amit 1982 óta őrzött.
A gyerekrablásokban érintettek felkutatására jött létre a „SOS Bebés robado” vagyis Spanyolország Elrabolt Gyermekei nevű szervezet, akiknek köszönhetően egyre többen találnak egymásra. Egy ma 53 éves asszony, Maricruz Rodrigo 1980-ban, koraszülöttként világra hozott, immár szintén felnőtt gyermekét találta meg. Azt mesélte róla, hogy bár nagyon kis súllyal született, mégis látta, hogy napról napra erősödik. Azonban az egyik nap az orvosa azt mondta, hogy meghalt a csecsemő. Ő soha nem tudta elhinni, legbelül mindig is érezte, hogy ez nem igaz, de azt mondták neki, hogy felejtse el a történteket, mert ha beszél róla valakinek, őrültnek fogják gondolni.
Alberto Ruiz Gallardón igazságügyi miniszter azt ígérte, hogy megpróbálják felderíteni az eseteket, de sok kritikát kapnak, mert úgy tűnik, nem túl hatékonyan végzik ezt a feladatot. Mindesetre a civil kezdeményezéseknek hála napról nap
ra több sikertörténet járja be a sajtót, egyre többen találják meg egymást, sőt volt olyan, aki nemcsak anyját, hanem vér szerinti húgát is meglelte.
A gyerek állami tulajdon. A kelet-németek legalábbis így gondolták
Katrin Behr négyéves volt, amikor 1972-ben gerai otthonukban egy késő estén négy férfi és egy nő tört rájuk, és hangos parancsszavak kíséretében testvérével együtt eltoloncolták. A kelet-németországi hatóság emberei először egy otthonba vitték öccsével együtt, majd elszakítva őket egymástól, nevelőszülőkhöz kerültek. Utolsó emléke erről az estéről az, ahogy az autóba próbálták betuszkolni, és anyjára visszanéz, aki az ajtóból azt mondja neki, hogy „Holnap este találkozunk, megígérem”. A felnőtt Katrinnak a Berlint kettészelő fal leomlása után sikerült néhány nyomot találnia, ami elvezette az anyjához. A tényleges találkozásra 19 évet kellett várniuk.
A kislány életét az állam éppúgy tudatosan, előre eltervezetten építette fel, akár egy házat szoktak. A hatalom azoktól a családoktól erőszakkal szakította el a gyerekeket, akiket nem tartottak elég elvhűnek, ezért inkább a rendszer megbízhatóbb családjaira bízták a nevelésüket. Úgy tartották, ők nem lennének kellően alkalmasak egy „szocialista személyiség kialakítására”. A nevelés ebben az időben nem magán-, hanem állami ügyként volt kezelve. Alkalmatlan volt az, aki egyedül nevelte gyermekét, nem dolgozott eleget, szórakozni járt, vagy a viselkedése nem volt megbízható a jelentések szerint.
Katrin először egy orvosnőnél, majd egy párttitkárként funkcionáló tanárnő családjában nevelkedett. A nő hideg és szigorú volt vele, mindig azt hangoztatta, hogy úgy neveli, ahogy az állam ezt elvárja tőle, érzelmektől mentesen. De a nevelőapja sokkal közelebb került a szívéhez, ő kedves, barátságos volt vele. Amikor a nevelőanyjának saját gyermeke született, szinte Katrinnak kellett felnevelnie.
Fiatalon ment férjhez, egy katonához, akivel Rügenbe költözött. Szeretett volna minél előbb szabadulni nevelőcsaládjától, és újrakezdeni. Amikor a berlini fal omlott, hamarosan, 1991-ben vér szerinti édesanyjával újra egymásra találtak, azonban a találkozás kétes érzéseket okozott. Anyja újra megházasodott, lett még két gyermeke, és valamiért azt hazudta Katrinnak, hogy az édesapja meghalt, de ez nem volt igaz. Mikor kiderült, Katrin megszakította vele a kapcsolatot, bár később újra és újra találkoztak. Hamarosan kedvelt nevelőapja is meghalt, és a házassága is zátonyra futott, egyedül maradt két gyermekével. Katrin érzelmei nagyon zavarosak voltak sokáig, depressziós lett, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. 2007 sorsforduló az életében. Ekkor szembesült a róla és családjáról szóló aktákkal, és a ténnyel, hogy ő is egy áldozat a sok közül.
Felnőttként nyilvánosan sokat szerepel történetével, könyvet is írt erről, s munkája is ehhez az élettörténethez köti, ugyanis a Kommunizmus Áldozatainak Szövetségének a munkatársa. Ráadásul a sors fintora, hogy ugyanabban az épületben van az irodája, ahol az ő elrablásáról szóló döntést is meghozták egykoron. Vélekedése, kutatásai szerint több ezer lehet a hozzá hasonló eset, olyanok akiket a kettészakadt nemzet idején elvettek igazi családjuktól, elrabolták őket, vagy a szülés után halottnak mondták anyjuknak. Ő eddig 1050 felhívást gyűjtött össze, s már 225 esetben sikerült is megtalálniuk egymást a vér szerinti családtagoknak.
Svájcban az utazó cigányok gyerekeit gyűjtötték össze
A ma is működő svájci félig állami alapítvány, a Pro Juventute az utcagyerekek „megsegítésére” egy projektet dolgozott ki 1926-1972 között. Ennek lényege az volt, hogy a szegények, koldusok, vándorló életmódot folytató, főként cirkuszos cigányok (jenisek) gyerekeit egyszerűen elvették a szüleiktől azon az alapon, hogy ők nem fogják tudni őket helyesen felnevelni, és az elkobzott gyerekeket intézetekben, nevelőszülőknél, valamint gazdáknál helyezték el, ahol napszámosként dolgoztak. A másik cél az volt, hogy a jenis kultúrát, hagyományokat kiirtsák ezekből a gyerekekből, és a társadalom számára hasznos állampolgárokat neveljenek belőlük. A gyerekek és vér szerinti családjuk között tiltott volt bármiféle kapcsolat.
Már maga az elv is elég bizarr, de ezt csak tetézi, hogy a program felelőse, az a Dr. Alfred Siegfried gimnáziumi tanár volt több mint harminc évig (1926-1958), akit azért rúgtak ki tanári állásából, mert szexuálisan zaklatott egy diákot. Őt követte Peter Döbeli, akit szintén szexuális függőség miatt ítéletek el korábban.
1973-ben már túl nagy nyomás nehezedett a projektre, egyre többen kérték számon őket, ezért abbahagyták tevékenységüket. De ekkora már körülbelül 2000 gyerek lehetett érintett. A programot működtető alapítvány kártérítést fizetett az áldozatoknak és családjuknak, de az ügyben máig nem történt konkrét igazságügyi fellépés.
