Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan jut el egy józan anya a biorezonanciáig? Nem is olyan nehezen.
Mommo egy tündér. Hősiesen tűri, hogy beletuszmákoljam az egészséges ennivalónak nevezett sz@rokat, a tönkölykekszet, a kukoricalisztes mézeskalács-féleséget, az ízetlen kenyereket. De hogyan jutottunk el idáig?
Ez itt Anna története.
Mommo másfél éves. Kislány. Gyönyörű. De néha nem könnyű vele az élet.
Hét hónapos volt, amikor először kijött az aranyere. A hozzátáplálás legelején jártunk, éppen csak próbálgattam, mit ehet és hogyan, és közben próbáltam visszaverni a család azirányú késztetéseit, hogy a gyerek rögtön vadassal, csirkepaprikással és káposztástésztával nyisson. Egy családozós hétvégén aztán győzött a nagyi, és Mommo húslevesből kikapott sárgarépát evett ebédre. Persze boldog volt, a nagyi meg hihetetlen büszke, hogy igen, az ő unokája már ilyet is tud. Alvás után, amikoris Mommonak szopiznia kellett volna, az első kortyok után nyűglődni kezdett. Sehogy sem volt jó neki, izgett-mozgott, és közben keservesen sírt. Levetkőztettem, simogattam a pociját, valahogy éreztem, hogy ott lehet a baj.
Mommo kakilni próbált.
Vörös fejjel, üvöltve nyomta, én meg simogattam a hasát, tologattam fel a pici lábait a pocakjához, próbáltam segíteni (anyósom persze ilyenkor sehol, ő "nem bírja, ha sír a gyerek"), és amikor végre kitoltuk a kisujjnyi kakit, az kőkemény volt, mommonak pedig, hát igen, kint volt az aranyere. Ezen teljesen kibuktam, napokig nem mertem neki mást adni az anyatejen meg az esti tápszeren kívül. És közben nyomoztam, vajon ki a legjobb gasztroenterológus, és melyikük tud a-zon-nal fogadni minket.
A Budai Gyermekkórházban ajánlottak egy doktornőt, mondjuk másfél hónap várakozási idővel "de ha gondolja megadom a magánrendelése számát" naná, hogy gondolom, jesszus. A dokinéni kedves, hozzáértőn figyelte, mozgatta a kicsit, majd megállapította, hogy alapvetően semmi baja, csak bizonyára túl zsíros volt a leves. Probiotikumos tápszer a klasszikus helyett, odafigyelés, pár hét és rendbejön.
Bárcsak igaza lett volna.
A következő hónapokban Mommo amúgy egész jól teljesített. Szépen lassan újra elkezdett szilárd táplálékot enni (bár egy éves volt, amikor kibújt az első foga), imádta a kiflit, a főzelékeket, és azt, amikor nálunk volt hétvégére az ötéves unokatesó, mert ha Lali ehet túró rudit, neki is szabad. Persze csoki nélkül, de a rutinak már a papírja is maga a boldogság. De azért mindig gyanús volt az a pocak.
Időről-időre ugyanis megmagyarázhatatlanul nehéz volt a kakilás, máskor meg napokig ment a hasa. Foghatnám a fogzásra is, de Mommónak konkrétan nem jöttek a fogai. Egy se. Illetve egy jött, de az is úgy, hogy Mommo elesett, és az (addig) egyetlen alsó fogacskájával úgy felsértette a felső ínyét, hogy kilátszott az alatta lévő fog. És ha már kinézett, ki is nőtt, na így lett kétfogú a gyerek.
De a gyomra nem javult.
És mivel ez hosszú időn át zajlott, nem lehetett csak úgy átsuhanni a dolog fölött. És elmentünk egy biorezonancia-vizsgálatra.
De erről majd a legközelebb.
