Te mihez kezdesz, ha sétáltatni szeretnéd a már aktívabb mozgásra vágyó gyereket, de nincs nettó 3 órád két sarok között? Kicsi Lány csak ugyanazt akarja, mint bármely másik egyéves: felfedezni.
Ha láttok egy őrült nőt az utcán, aki babakocsit tol és közben fahangon énekel, az valószínűleg én vagyok. Sokan megbámulnak, egy ideig azt hittem, pacuha vagyok, de nem. Csak furcsállják az emberek, hogy énekelek az utcán. Eleinte engem is zavart, sőt szégyelltem is, de már nem érdekel. Ha ez az ára annak, hogy a gyerek tíz percig a kocsiban maradjon úgy, hogy nem tekereg, nem próbál felállni, nem veti ki magát, akkor nyekergek.
Mert az utóbbi időben Kicsi Lány utálja a kocsit
Gondolom, azt nem bírja elviselni, hogy mozdulatlanságra ítélem. Próbáltam már kivenni, de annak mindig az lett a vége, hogy az ellenkező irányba kufircol. Jobb esetben nem az úttest felé, csak vissza a játszótérre az imádott hintához vagy fel a csúszdára. Mert igen, járni még alig tanult meg, de a csúszdára mászás már megy.
Ha nem sietek, nincs is baj: kiveszem és míg magam mellett lökdösöm a kocsit, fogom a kezét és hagyom, hogy sétáljon, felvegye az összes levelet (ráveszem, hogy megkóstolni azért nem kell), megtapogassa az összes csatornát, tátott szájjal bámulja a szembe jövő kutyákat, macskákat, a tóban úszkáló kacsákat. Haladunk. Az idő gyorsabban megy, mint mi, mert az az út, amit máskor egy perc alatt megteszek, most fél óra. Végül is nem rossz arány.
Momo
De ha sietek, nincs lehetőség tökölni: a gyereket beteszem a kocsiba, ő meg feszegeti magát, a kezébe nyomok egy kekszet/almát/répát amire elhallgat, én meg küzdök a lelkiismeretemmel, mert tudom, arra szoktatom rá, hogy hisztivel eléri, hogy ételt kapjon. Meg hogy ha ül, enni kell. De most nem érdekel, haladni akarok. Kicsi lány elnyamnyog egy ideig, aztán kezdődik a tekergés. Nyafogás. Üvöltés. A járókelők meg csóválják a fejüket, van, aki beszól, hogy nem hallom, hogy sír a baba? Nem, cseszd meg, nem hallom, süket vagyok - mondom. Persze ez kifelé úgy hangzik, hogy "de igen".
Jönnek az ismerősök. Eleinte magyarázkodtam: fáradt/éhes/nem tud aludni/nincs kedve ülni. Most már nem érdekel. Az ő gyereke is hisztizett, hisztizik néha. Nem vagyok hajlandó meghunyászodni, előtört belőlem a dacos.
Meg a hülye, aki kitalálja, hogy neki új babakocsi kell.
Mert abban biztosan szeret majd utazni a gyerek. A férj csak néz rám bambán, nem érti az összefüggést, az ő kikezdhetetlen, férfi logikája szerint ha a gyerek nem szereti ezt a kocsit, akkor a másikat sem fogja. Neki úgy általánosságban a kocsival van baja. Oké, tudom én, de akkor is a fejembe vettem, hogy nekem egy új kell, mert múltkor láttam egy tök jó zöldet. S bőszen nézem az aukciós portálokat, mert erre a kis időre már kár újat venni, licitálok, nem nyerek. Még szerencse. Másnapra kialszom ugyanis a babakocsi őrületet. Jön helyette a háromkerekű bicikli, amit hosszú rúdon lehet tolni. Nézem a portálokat, licitálok, nem nyerek. Aztán ez a kórság is lemegy az agyamról.
Rádöbbenek, hogy én hiába szeretném, hogy Kicsi Lány változzon vissza a séta idejére pici babává, aki csak fekszik és alszik a kocsiban, nem fog. Ő már mozogni akar. S ha nekem nincs elég időm ehhez, induljak el korábban itthonról. Mert ő sem egy új babakocsiban, sem egy triciklin nem marad meg pár pillanatnál tovább. Ő ilyen. A férj rendes, nem olvassa a fejemre, hogy látod én megmondtam, hogy kár lett volna új kocsit venni. Gondolom, számított rá, hogy a fellángolásom gyorsan kialszik. De az a zöld szín akkor is nagyon tetszik. Át kellene festeni a mi kocsinkat...
