Kata nem sír, ha orvoshoz kell menni. Párszáz szavas szótárában elsők között szerepel az “atópiás dejmatitisz” is, ahogy ő mondja.
“- Anya, mi a baj Apával, beteg?
- Nem, csak az agyával van valami...”
Télvíz idején - bármily távolinak is tűnik ez most a 30 fokos melegben - elég csak átmenni játszóterezés helyett egy párórás őrjöngés-etapra a haverokhoz, hogy aztán egy finom kis lázas-szörcsögős-nemalvós bacit szedjünk össze, amit végül gyermekünk könnyedén lezavar másfél hét alatt, mi azonban 2 hónapig nem bírunk kikecmeregni belőle. De még most is, pedig már itt a jó idő, könnyen úgy elkapunk egy jó kis köhögést, hogy nem kerülhetjük ki a dokit. Elmesélem hát, milyen nálunk a betegségkultusz.
Ezekben a vészterhes időkben a legszupibb programok közé tartozik a gyógyszerbeadás, lázmérés, doktornénihez menetel. Gondolhatnád, hogy most ironizálok, pedig nem: ezek a dolgok nálunk előkelő helyet foglalnak el a kellemes tevékenységek listáján, mármint Kata lányom számára. Sikerült ugyanis olyan kultuszt kerekíteni a betegség témakör köré, amely párját ritkítja az ismerőseink között is. Hogyan? Úgy, hogy Apa, azaz jómagam alapfokú, de akut hipochondriában szenvedek, megfejelve egy túlbuzgó érdeklődéssel az egészség-ápolás iránt. Egyik szülinapomra például a sógornőmtől “Orvos a családban”-t kaptam, és komolyan örültem is neki. (Az ilyen apa egyébként réme a gyerekorvosnak; állandóan okoskodik, helyette diagnosztizál, tudni véli, hogy mely gyógyszereket érdemes alkalmazni egyes betegségeknél, és természetesen mindig aggódik, hogy egy elhibázott diagnózissal esetleg félrekezelik az ő csemetéjét.)
Hát ilyen légkörben nevelkedik Kata lányom, finoman ügyelve arra, hogy nála azért ne alakuljon ki a rám oly jellemző betegségtudat. Nem kellett például sokáig győzködni, hogy influenza idején be kell venni a gyógyszert, sőt ő figyelmeztette anyját, amikor elfelejtett reggel vitamint csepegtetni a teájába. A lázmérés a hónaljban eleinte riadalmat váltott ki (persze pont az, amit nem gondolunk ijesztőnek), de aztán Zebulon maci is beteg lett, és ha ő engedi a lázmérést, akkor talán nem annyira szörnyű a dolog... Gyógyszert eddig leginkább lázcsillapítót kapott csak, amiért viszont könyörgött, hogy kapjon még, mert finom. Karácsonyra kapott Duplót, babákat, kirakót... De mi volt a legtutkóbb ajándék? Hát persze, hogy a fröccsöntött műanyag orvosi táska sztetoszkóppal!
A betegségkultusz legelőkelőbb helyét a doktornéni és a vele kapcsolatos szerepjátékok foglalják el. A különbség tehát lányom és egy “normális” gyerek között az, hogy amíg az utóbbi sírva hisztizik, hogy ne menjünk doktornénihez, Kata kifejezetten szeret oda járni. (Mi lesz vele 70 évesen, amikor majd beugrik egy laza csevejre vérnyomásmérés címén a doktornőhöz?!) Egész esték mennek el a fogorvosos sztorik gyökér szintű kivesézésével, reggelek pedig a betegek háztól kórházig szállításával. Párszáz szavas szótárában elsők között szerepel az “atópiás dejmatitisz” is, ahogy ő mondja. Bármennyire pörög, azzal le lehet nyugtatni, ha azt mondom, hogy “meg kell vizsgálni”, azaz meghallgatom a szívét, és belenézek a szájába, majd konstatálom, hogy minden rendben.
A feleségemmel drukkolunk, hogy orvosnak menjen, így lesz, akihez azonnal fordulhatunk nyűgjeinkkel, ha megöregszünk. És szerencsére úgy tűnik, legalább is így kétévesen, hogy ő sokkal kevésbé beteges, mint mi.
