...mondta anyám általános iskolában, amikor kiderült, már megint elhánytam valamit. Elég gyakran előfordult velem, az áldozatok közt volt számos toll és ceruza, radír és uzsonnatáska, kardigán és teljes tornafelszerelés. A fejem épp csak azért nem, mert a teremtő elég jól odaerősítette a nyakamhoz. Felejtős is voltam - a kedvenc film kezdési időpontját, a barátnőm születésnapi buliját, a matek házi feladatot, muskátlit locsolni, bármit. Az elhagyásokból egyetlen előnyt tudtam kovácsolni – mivel sosem tudtam, hová vertem el épp a cetliket és a telefonnoteszeket, én voltam az, akitől sokáig meg lehetett kérdezni a legfontosabb telefonszámokat akár a strandon – a fejem ugye mindenképpen nálam volt.
Körülbelül második gimire a jelenség szinte teljesen megszűnt. Nem emlékszem, hogy felnőttként hagytam volna el bármi fontosat – pénzt, lakáskulcsot, bankkártyát, ruhákat vagy hasonlót. Sapka pottyant le a fejemről, anélkül hogy észrevettem volna, és fél pár kesztyűből is sorakozik a fiókban (vajon minek is?) jó pár darab. De semmi ennél komolyabb. Nyilván megtanultam a dolgokat Felnőtt Technikákkal kezelni – például hogy háromnál több csomagot nem viszek soha (ha megszegtem, ügethettem vissza valamelyik meglátogatott pontra a nejlonzacskóért, amiben a legfontosabb lapult, például a gyerekem frissen kiváltott gyógyszere), használok listát, naptárt, Outlookot, valamint a két lábon járó emlékeztető szolgálatként működő anyámat, aki szerintem még mindig azt hiszi, ha ő nem szól, a szakadó esőben se viszek esernyőt és elfelejtem a saját születésnapomat.
Számos pszichológus szerint a sorozatos tárgyvesztés valami komoly veszteségre, lelki zavarra is utalhat, „elhagyom őket, mielőtt ők hagynak el engem” – a valakit-valamit gyászolók reakciója is lehet ez, gyereknél például ha a családban meghal a nagymama, vagy kimondják a válást. Nálam nem erről volt szó, minden komolyabb megrázkódtatás tizenegy-tizenkét éves korom után következett be, tehát a hétéves korban elhányt radírokat semmiképp nem lehet ennek a számlájára írni. Én egyszerűen szórakozott voltam, másra figyeltem épp befelé – abban az iskolában sokan voltunk valamiért ilyenek, volt osztálytárs, aki egy feladványon töprengve belegyalogolt egy hirdetőoszlopba (utána azt mondta: bocsánat...), a másik simán felballagott a kémialaborba tornaruhában, de olyan is volt, aki elfelejtett elmenni felvételizni, vagy másik vizsgára készült, mint amire elment.
Mindannyiunkból viszonylag normális, viszonylag szervezett felnőtt lett. Tűnődöm azóta is, hogy a gyerekeknek érdemes-e megtanítani a felnőtt technikák egy részét – minden fontosat leírni és legalább két helyen tárolni, minél kevesebb cucc társaságában közlekedni, gondosan vezetni a határidőnaplót meg hasonlók. Kérdés, hogy az elhagyós-elfelejtős gyerekek szülei mennyire tudják az utódnak időben megtanítani, hogy mekkora galiba kerekedhet a szórakozott professzor hozzáállásból. Elvégre egy ceruza, egy tornaruha nem akkora ügy, legfeljebb veszünk a gyereknek másikat, mondják sokan. Amíg nem az útlevél marad otthon a horvátországi nyaraláskor, a síléc a síelésen és a személyi igazolvány az esküvőn. Vagy nem tépjük a hajunkat, mint az az ismerős, aki egy borítékban a kocsija tetejére tett le lazán egy hárommillió forintot, majd szórakozottan tovahajtott. Szerencséjére kicsi településen történt, de Kálmán kis híján infarktust kapott, míg a kicsoszogó kíváncsi öregasszony visszaszolgáltatta neki az előkészített lakásbeugrót.
A gyerek legtöbbször még nem érzi a súlyát az ügynek. „Olyan fontos neked ez a radír?” – kérdezte elsős tanító nénim, amikor már harmadszorra töröltem fel az 1.a padlóját négykézláb. „Nekem nem” – jött az őszinte válasz- „de az anyukámnak nagyon!”
