...mondta anyám általános iskolában, amikor kiderült, már megint elhánytam valamit.
...mondta anyám általános iskolában, amikor kiderült, már megint elhánytam valamit. Elég gyakran előfordult velem, az áldozatok közt volt számos toll és ceruza, radír és uzsonnatáska, kardigán és teljes tornafelszerelés. A fejem épp csak azért nem, mert a teremtő elég jól odaerősítette a nyakamhoz. Felejtős is voltam - a kedvenc film kezdési időpontját, a barátnőm születésnapi buliját, a matek házi feladatot, muskátlit locsolni, bármit. Az elhagyásokból egyetlen előnyt tudtam kovácsolni – mivel sosem tudtam, hová vertem el épp a cetliket és a telefonnoteszeket, én voltam az, akitől sokáig meg lehetett kérdezni a legfontosabb telefonszámokat akár a strandon – a fejem ugye mindenképpen nálam volt.
Körülbelül második gimire a jelenség szinte teljesen megszűnt. Nem emlékszem, hogy felnőttként hagytam volna el bármi fontosat – pénzt, lakáskulcsot, bankkártyát, ruhákat vagy hasonlót. Sapka pottyant le a fejemről, anélkül hogy észrevettem volna, és fél pár kesztyűből is sorakozik a fiókban (vajon minek is?) jó pár darab. De semmi ennél komolyabb. Nyilván megtanultam a dolgokat Felnőtt Technikákkal kezelni – például hogy háromnál több csomagot nem viszek soha (ha megszegtem, ügethettem vissza valamelyik meglátogatott pontra a nejlonzacskóért, amiben a legfontosabb lapult, például a gyerekem frissen kiváltott gyógyszere), használok listát, naptárt, Outlookot, valamint a két lábon járó emlékeztető szolgálatként működő anyámat, aki szerintem még mindig azt hiszi, ha ő nem szól, a szakadó esőben se viszek esernyőt és elfelejtem a saját születésnapomat.
Számos pszichológus szerint a sorozatos tárgyvesztés valami komoly veszteségre, lelki zavarra is utalhat, „elhagyom őket, mielőtt ők hagynak el engem” – a valakit-valamit gyászolók reakciója is lehet ez, gyereknél például ha a családban meghal a nagymama, vagy kimondják a válást. Nálam nem erről volt szó, minden komolyabb megrázkódtatás tizenegy-tizenkét éves korom után következett be, tehát a hétéves korban elhányt radírokat semmiképp nem lehet ennek a számlájára írni. Én egyszerűen szórakozott voltam, másra figyeltem épp befelé – abban az iskolában sokan voltunk valamiért ilyenek, volt osztálytárs, aki egy feladványon töprengve belegyalogolt egy hirdetőoszlopba (utána azt mondta: bocsánat...), a másik simán felballagott a kémialaborba tornaruhában, de olyan is volt, aki elfelejtett elmenni felvételizni, vagy másik vizsgára készült, mint amire elment.
Mindannyiunkból viszonylag normális, viszonylag szervezett felnőtt lett. Tűnődöm azóta is, hogy a gyerekeknek érdemes-e megtanítani a felnőtt technikák egy részét – minden fontosat leírni és legalább két helyen tárolni, minél kevesebb cucc társaságában közlekedni, gondosan vezetni a határidőnaplót meg hasonlók. Kérdés, hogy az elhagyós-elfelejtős gyerekek szülei mennyire tudják az utódnak időben megtanítani, hogy mekkora galiba kerekedhet a szórakozott professzor hozzáállásból. Elvégre egy ceruza, egy tornaruha nem akkora ügy, legfeljebb veszünk a gyereknek másikat, mondják sokan. Amíg nem az útlevél marad otthon a horvátországi nyaraláskor, a síléc a síelésen és a személyi igazolvány az esküvőn. Vagy nem tépjük a hajunkat, mint az az ismerős, aki egy borítékban a kocsija tetejére tett le lazán egy hárommillió forintot, majd szórakozottan tovahajtott. Szerencséjére kicsi településen történt, de Kálmán kis híján infarktust kapott, míg a kicsoszogó kíváncsi öregasszony visszaszolgáltatta neki az előkészített lakásbeugrót.
A gyerek legtöbbször még nem érzi a súlyát az ügynek. „Olyan fontos neked ez a radír?” – kérdezte elsős tanító nénim, amikor már harmadszorra töröltem fel az 1.a padlóját négykézláb. „Nekem nem” – jött az őszinte válasz- „de az anyukámnak nagyon!”
