Mostanában minden hétre jut valami izgalmas dolog az életünkben, először a bölcsi, aztán ez az allergia-dolog (ami szerencsére azóta nem tért vissza), a héten pedig lenyomtunk egy költözést. Azt hittem, ezt az egészet nem fogom idegösszeroppanás nélkül átvászelni, ehhez képest csak egyszer kaptam zokogórohamot, ami azt gondolom, igazán jó eredmény.
Ráadásul nem egy szimpla költözésen vagyunk túl, - bár nyilván az sem semmi, - mi ugyanis nem elköltözünk, pusztán kiköltözünk, arra az időre, amíg a lakásunkat szétverik, hogy mondjuk legyen benne végre normális fűtés, kicserélik az ablakokat és leválasztanak még egy szobát. A kivitelező által beígért két-három hónapot egy barátunk lakásában töltjük, negyven négyzetméteren.
Így hát majd' beleőrültem a válogatásban: ez nem kell, ez kell, szandál nem kell, átmeneti kabát kell, bundás csizma, hm, bundás csizma, kell vajon decemberig a bundás csizma? Vagy addig nem fog esni a hó? Vagy mégis inkább elvigyem? Á, inkább nem, túl sok helyet foglal. És a tortaforma? Fogok majd ott sütni? A kicsit vigyem, vagy a nagyobbat? És a sütőmérleg? Még az a szerencse, hogy Abigél ezt az egészet élvezte, beköltözött egy-egy dobozba, és ott töltött órákat az állataival. Pedig leginkább az ő lelkét féltettem, hogy nem lesz-e túl sok változás ez neki. De mindenkitől azt hallottam, ne izguljak, a gyerekek jól tűrik az ilyen változásokat, ami nekem szintén új volt, eddig azt hittem, a gyerekek az állandóságot szeretik.
A gyerek előtt mindenesetre le a kalappal, tényleg jól tűri, a bölcsit továbbra is nagyon szereti, és elfogadta, hogy most itt lakunk, ebben a nagykapus házban, nem mondogatja, hogy menjünk haza, csak a macskát emlegeti néha, azt ugyanis nem tudtuk magunkkal hozni. Az alvásán sajnos nem tudom lemérni, hogy mennyire nyugodt, ugyanis még mindig nem alussza át az éjszakákat, illetve az a ritkább, amikor igen. De továbbra is nagyon vidám, kiegyensúlyozott, ha hazaérünk, ugyanúgy örül, mint amikor a rendes lakásunkba értünk haza.
Mielőtt azonban azt gondolnátok, hogy egy jól idomítható robottal élünk együtt, gyorsan elárulom, hogy azért látszanak rajta a változások, én legalábbbis látom. A bölcsiben jó gyerek, próbál mefelelni, itthon viszont cserébe rosszabb. Persze néha agyamra megy, hogy nem lehet eltölteni egy normális délutánt békében és összebújva, dehát most sajnos nem lehet, talán akkor sem lehetne, ha mindezek a változások nem is történtek volna meg. Most egyszerűen jobban szereti a dolgokat földhöz vágni, szerencsére olyat nem, amit törik, de a babákat, a cipőket, meg a gyurmásdobozt mindenképpen. Gyűjtöttünk rengeteg gesztenyét, hogy készítsünk belőle emberkéket, de odáig sajnos nem jutottunk el, mert még a parkban szétdobálta az összeset, - mondjuk azt nem csak agresszióból, tetszett neki, ahogy pattog. Látszik rajta, hogy most egészen magának akar, néha még arra is féltékeny, ha az apjával beszélgetek, azonnal hoz valami könyvet, hogy ne figyeljek másra. Ha viszont csak vele foglalkozom, akkor végtelenül boldog.
