Az elmúlt napokban az egyik cikk kommentjeiben sok szó esett a gyerekmolesztálásról, ez tépte fel a sebeimet, amikről azt hittem, már behegedtek. Úgy látszik, mégsem, talán ha kiírom magamból, könnyebb lesz. Hátha mások, akik most anyák-apák, tanulnak is belőle és hisznek a gyereküknek... 10 éves voltam. Igen, mindössze 10 éves voltam ekkor.
Szüleimmel egy kerti bulira voltunk hivatalosak, egy orvos barátjuk víkendházába. Örültem, hiszen medence, kert, minden, ami a lakótelepen nincs. Én voltam az egyetlen gyerek, eléggé unatkoztam, figyeltem a felnőtteket, akik viszont kimondottan jól érezték magukat, csúszott a sör, szólt a zene, sötétedés után pedig elfajult a buli. Meztelen felnőttek fürdőztek a medencében, köztük anyám. Máig emlékszem apám szégyenkező arcára és nem értem, miért nem fogott meg engem és vitt haza, ehelyett egyre többet ivott ő is, miközben figyelte, ahogy anyám flörtöl az ismerősökkel.
Hamar elmentem aludni inkább. Nem tudom, hány óra lehetett, nem is számít, oldalt fekve aludtam, amikor arra ébredtem, hogy valaki húzza szét a combom és valami keményet nyomkod be a lábam közé. „Nem akarom” – nyöszörögtem, de egy tenyér tapadt a számra, büdös volt és izzadt, mint a lehelet, ami a fülembe súgta, jobb, ha hagyom magam, előbb szabadulok és a szüleim se lesznek mérgesek rám. Megrettenve feküdtem, némán folytak a könnyeim, miközben a köztiszteletben álló, kétgyerekes orvos elvette a szüzességem, nekem, a 10 éves kislánynak. Mikor végzett, békésen, hozzámsimulva elaludt.
Felkeltem és az udvaron aludtam. Reggel azt mondtam a szüleimnek, hogy nagyon melegem volt bent. Néhány nappal később elmeséltem anyámnak, akitől irtó nagy verést kaptam, amiért van képem meggyanúsítani egy diplomás embert. Többé nem beszéltünk róla, mint később kiderült, anyámnak is viszonya volt az ürgével, inkább őt védte tehát.
Nem tudom, hogy léptem túl rajta, vagy túl vagyok-e rajta egyáltalán? Eltelt azóta 25 év, előre nézek inkább, de ha eszembe jut, máig fel tudom idézni minden pillanatát. A férjem az egyetlen bizalmasom, akinek elmeséltem idáig, de valamiért ez nem elég. Messze futottam a szüleimtől, évente kétszer lefutjuk a kötelező családi jópofizós köröket. Talán pszichológushoz kéne mennem vagy simán csak soha vissza nem nézni. De a lányaimra odafigyelek, ha valamelyik bezárkózik, erre is rákérdezek kerek-perec. Ha valahol vagyunk velük, sasszemmel figyelem, ki hogy néz rájuk, hogy ér hozzájuk. Mindig hinni fogok nekik ezügyben. Remélem, hogy sikerült olyan bizalmi kapcsolatot kialakítanom velük, ami olyan mély, hogy soha nem fogják másnak – azaz egy ilyen gusztustalan embernek – elhinni, hogy ők hibásak bármiben.
Én sose hibáztattam magam, szóltam, mégis én lettem a bűnbak. Kedves anyukák, mindig higgyetek a lányaitoknak és a fiaitoknak!
Andi
