Helcsi tíz nappal hordta túl kisfiát, melyet a kórház falai között volt kénytelen eltölteni. Többször indították a szülését, kézzel tágították a méhszáját, a szülésznők szerint annyi oxitocintól, amennyit kapott, egy nem terhes elefánt is megszült volna, ám a baba csak nem akart megszületni, ezért az orvosok császármetszés mellett döntöttek.
Ezt követően a négy kiló fölötti óriásbébi elkapott egy kórházi fertőzést és intenzív osztályra került. Az orvosok egymásra mutogattak, az anya pedig elutazott a másik városba, ahova a gyermeket szállították és a műtét utáni negyedik naptól végig mellette volt. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Január 17-re voltam kiírva, és persze semmi sem történt addig. Egy NST vizsgálat volt, mely eredményei szerint épp szülök, de fájdalom nem volt semmi. Január 19-én befektetett az orvosom, nem tudom, miért, teljesen lelki beteg lettem attól, hogy fogalmam sem volt, mikor kerülök haza. Ráadásként kaptam egy oroszlánfókára hajazó szobatársat, aki úgy, de úgy horkolt, hogy én ilyet még nem is hallottam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy emiatt a csaj miatt semmi erőm nem marad szülni, ugyanis egyetlen percet sem aludtam tőle. Már arra is gondoltam, hogy éjjel kitolom a folyosóra ágyastul, úgy, ahogy van, de életemben először még a durva tettlegesség is megfordult a fejemben, pedig egyáltalán nem vagyok erőszakos alkat. Közben naponta ASK vizsgálatok, amit senkinek sem kívánok, csak és kizárólag az orvosomnak. Messze a legjobb doki a környéken, de mikor a zárt méhszájat próbálja kézzel tágítani, hogy hátha megindul a szülés, s közben azt mondja, hogy "lazítson", a számon volt, hogy feküdjön ide, doktor úr, felküldök magának egy partvisnyelet, aztán lazítson kedvére.
Teltek a napok, nem történt semmi, nagyon lassan egy ujjnyira, egy kisujjnyira tágultam. Oroszlánfóka továbbra is eszméletlenül horkolt, továbbra sem aludtam semmit. Január 23-án behívtak a szülőszobára, egy OTT-re (Oxitocin Terheléses Teszt). Kaptam nagyon híg oxitocint, hogy egyáltalán reagálok-e rá. Mivel van, hogy ettől beindul egy szülés, vinnem kellett a kis szülőmotyómat is, reggel 6-ra mentem. Valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi, így egyáltalán nem izgultam, sőt, inkább már szerettem volna egy másik szobába kerülni, mert a horkolástól kezdtem más ember lenni.
A tesztre úgy, ahogy éreztem, nem reagáltam semmit, a méhszáj továbbra is csak kicsit volt nyitva, viszont aludtam egy nagyon jót a szülőszobán. Nálunk, Sopronban a szülőszoba rendkívül személytelen, már-már ijesztően néz ki, minden tök színtelen, hideg, rideg. Ám a rádió szólt, a dokimra vártunk, aki épp műtött, így jó mélyen sikerült aludnom 2-3 órát. Majd visszaküldtek a szobámba. További ASK vizsgálatok következtek, ultrahang, melyen minden rendben volt. Már úgy mentem ASK-ra, mint a büfébe.
Aztán a 42. héten, 10 nappal a kiírt időpont után úgy döntött a doki, hogy megindítja a szülést. Úgyhogy január 27-én, kedden reggel fél 6-ra mentem a szülőszobára ismét a kis motyómmal, már a takarítónő is messziről integetett, és alig hitt a szemének, hogy még mindig "egyben vagyok". Kaptam egy zselét, ami szintén a szülést hivatott megindítani, ám azzal feküdni kell. Rajtam nem múlott, ismét aludtam egy jót. A zselé hatására egy egészen kicsit görcsölni kezdtem, úgy, mint amikor megjön a mensim. Mivel nem történt semmi, s a zselé után várni kell pár órát, ismét aludtam egyet.
Majd indult vénásan az oxitocin. A gép szerint már rég tolófájásaim voltak, mikor is nekem a szemem se rebbent. Párom végig bent volt velem, hülyéskedtünk röhögtünk. Kértem, hogy fotózzon le, én meg olyan pofákat vágtam, mintha nagyon fájna, mert hogy senki se hiszi el majd, hogy épp szültem. Teltek az órák, az oxytocin adagok nőttek. Délután 5 órakor a szülésznőm azt mondta, hogy ez nem normális dolog, ennyi szertől egy elefánt is megszült volna, még akkor is, ha nem is terhes.
Az egyre növekvő adagtól a kisfiam elkezdett felfele mászni, épp az ellenkező irányban. Itt nekem azonnal furcsa lett, kérdeztem a szülésznőt, normális-e, hogy ez a gyerek ennyire nem akar kijönni, a tüdőmben megpihent, és nem volt hajlandó lefele jönni. Már levegőt is alig kaptam, de fájásom egy enyhe sem volt. Este 7-kor a doki úgy döntött, hogy kiveszi a picit, ennyi oxytocin neki is árthat, úgyhogy nem várunk tovább. Közben megtörtént a beöntés is, amit én személy szerint nagyon rossz élménynek éltem meg, de ahhoz képest, ami utána várt ránk, semmi sem volt. A műtőben közben egy sürgős császárt kellett végrehajtani, így várnom kellett. Végül 8 óra körül bekerültem én is, itt már annyira féltem, mint még soha életemben. Mindenki azt mesélte, hogy a fájások miatt már nagyon várták az érzéstelenítést, én úgy voltam vele, hogy totál tiszta fejjel egy rémálom volt az egész. Az első bökés ráadásul nem ment a helyére, ettől reflexből a plafonig ugrottam. Aztán elkezdett hatni a szer, és akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy hadd lássam már a kisfiamat.
Műtét közben egyszer összeomlott a vérnyomásom, aztán még történt valami, amit végül nem tudtam meg, mi volt. Iszonyú nyomás nehezedett a mellkasomra, azt hittem, hogy talán a doki támaszkodik rám erősen. Megkérdeztem, hogy van-e valami, vagy valaki a mellkasomon. Az aneszteziológus azonnal elkezdett sürögni-forogni, elhangzott pár gyógyszer neve, majd közölte, hogy hamarosan jobban leszek. Közben a doki 17 perc alatt megcsinálta a műtétet. Először azt hallottam, hogy "Hát hova ment ez a gyerek, alig tudom kivenni", aztán meg azt, hogy "Jééézusdennaaaaagy..."
Aggódni kezdtem, mert még nem hallottam felsírni, rákérdeztem, hogy miért nem sír, mondták, hogy mert nem hallom, mert már kivitték ellátni. Aztán ahogy a műtő ajtaja nyílott és záródott, hallottam, ahogy férfias, mély hangon Ábel sírni kezd, majd odahozták hozzám. Először is, ha állok, biztos dobok egy hátast, ugyanis az én gyerekem hamvas fehér bőrű volt, és szőke (apja is és én is barna hajú, barna szeműek vagyunk). Csodaszép volt, de az arckifejezése nem tetszett. Nagyon fájdalmas volt. Elvitték, majd rendbetettek engem is, kitoltak a megfigyelőbe. Két óra múlva jött egy nővérke, kezében Ábicámmal, és közölte, hogy le kell vinni a gyerekintenzívre. Mire kétségbeestem volna, jött egy fiatal doktornő, és közölte, hogy ne aggódjak, csak megfigyelésen van, mivel magzatvizet nyelt, és még nem tisztult ki a tüdeje. Én meg tök nyugodtan aludtam végre egy jót.
Párom másnap lement Ábelhoz, hogy megnézze (én még mozdulni sem tudtam), s mikor visszajött, láttam az arckifejezésén, hogy valami nagyon nagy gáz van. Lefényképezte ugyan a picit, de nem nagyon akarta megmutatni. Szürke volt, mindenféle gépek lógtak ki belőle, és szemmel láthatóan nagyon rosszul volt.
Aznap éjjel, éjfélkor jött a fiatal doktornő, remegő szájjal, hogy sajnos Ábelt Győrbe kellett szállítani, mert tüdőgyulladást kapott. Innentől elkezdődött az egymásra mutogatás. A gyerekosztály azt állította, hogy születés közben lett beteg, mert magzatvízszivárgás volt. Erről szó sem volt, a burok tök ép volt, a magzatvíz tök tiszta. Onnan tudom, mert ott voltam a műtőben... A dokim gyorsan felhívta a győri kezelőorvos, aki a világ legjobb orvosa, és legjobb, legnemesebb embere, hogy ne úgy kezelje a gyereket, hogy magzatvízszivárgás volt, mert nem volt. Majd felhívta a helyi gyerekosztályt, és nagyon összeveszett velük, hogy fordulhat elő, hogy egy tök tiszta műtétnél beteg lesz egy gyerek. Valószínű, hogy a picit vizsgáló gyerekorvos ELFELEJTETT műszer cserélni, mikor az én tök újszülött gyerekemet vizsgálta. Ugyebár ő a gyerekosztályról jött, ahol fertőző beteg gyerekek is vannak... No comment.
Sopronban azt is elfelejtették közölni, hogy a gyerekemet intubálni kellett, és rohammentővel vitték Győrbe, ahol is lélegeztetőgépen volt három napig! Nem mondtak semmit, még ha kérdeztem, akkor sem. Megszereztem a győri doki számát, akivel kétszer zenéltünk együtt (hobbizenész ő is, mi is a párommal),gyorsan tisztáztam, honnan ismerjük egymást. Ő volt az egyetlen, aki mindent elmondott részletesen. Megdöbbent azon, ahogy az újszülötteket kezelik a soproni kórházban. Körülbelüli adat, hogy minden 10 szülésből 6 gyerek az intenzívre kerül, akiket sehogy sem tudnak "összerakni", azokat lepasszolják Győrbe, ahol kiváló szakemberek kiváló munkát végeznek. Csak annyit tudok mondani, hogy szégyelljék magukat a kórházunkban, sok beképzelt pancser, és most itt be is fejezem, mert egyre csúnyább szavakat mondanék.
Ábel keddi napon született, szombaton tudtam utánamenni, a dokim elintézte, hogy a győri kórház átvegyen betegnek, onnantól kezdve a picivel voltam, beszéltem hozzá, simogattam. Elmondtam neki, hogy micsoda bátor és erős kislegény, és hogy milyen büszkék vagyunk rá apával. Az én kis óriásbébim bácsinak hatott a sok koraszülött gyerek között (4360 grammal és 53 centivel jött a világra). Onnantól kezdve rohamosan javulni kezdett az állapota. 6 napot töltöttünk Győrben, és azt hiszem, soha életemben nem lehetek elég hálás a győri szakembereknek, egyszerűen emberfeletti, amit ők csinálnak, néha saját pénzből.
Azóta eltelt három hónap, most először írtam le az egészet, Ábel 6,5 kiló és 68 centi, csodálatos, nagy baba, gyönyörű szép és jókedvű. Hát ennyi lenne a mi történetünk, persze kicsit jobban aggódunk érte az átlagosnál, de nagyon igyekszünk uralkodni ezen.
Helcsi
