Húsvétkor a pletyka, mint jó rágógumi, ami kitölti egyes családi, vagy egyéb társaságokban az űrt és nyúlik, meg beragad mindenhová, új dimenziókat nyit meg. Egy kiló sonka után, valamint némi bort kortyolgatva megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy az élet igazságain gondolkozzunk, mint például azon, hogy mennyire igazságos az élet (semennyire), hol álltak a nők, amikor a szerencsét osztották (hátul), s van-e értelme a két nem közötti folytonos súlyozásnak és méricskélésnek (nincs). Családunk aktuális pletykája, ami csak indítója volt a gondolatmenetemnek, hogy exsógorom, aki már átlépte a bűvös ötvenest is, újabb gyerekáldásnak örvendhet, immáron negyedszerre (persze már családon kívül). Mondhatnám, hogy megdöbbentett minket, de hát láttunk mi már sok mindent, R.E. kisöccsei is egyidősek a lányunkkal. Mert a férfiaknak ez (is) csak így jöhet, mindig van újabb dobásuk, új család, új feleség, új gyerekek. Fogják az időórát, megpörgetik, és egyszerűen mindent kezdenek elölről. A nő meg néz okosan, hogy bizony van olyan vonat, ami elmegy örökre.
Ha jobban elmélyedünk a miértekben, akkor azonnal rájövünk, hogy nem véletlenül korlátozott egy nő szaporodásának intervalluma. Adott X év, aztán annyi gyerek jön össze, ami abba belefér, utána pedig lehet várni az unokákat, vagy homályos tekintettel nézni a fényképalbumokat, hogy „ej, de jó volt, amikor a gyerekek még kicsik voltak!”. Nyilván az állatvilágból maradt ez ránk, hogy egy gyereket nem elég ugye „kipottyantani”, fel is kell nevelni, amire a hivatásos célszemély elsősorban az anya, az apa, azaz a hím pedig akár tovább is állhat, a nőstény az, akin áll, vagy bukik az ügy. S persze nem vagyunk már őzek, s a társadalmunk az anya-apa kombinációt támogatja erősen, bizony előfordulhat minden. A nők biológiai órája pedig lejár és sokszor megesik, hogy hiába talál magának új párt valaki, egy idő után, főleg, amikor már a gyerekek is a maguk útját járják, nem marad más, mint egyéb, alternatív módon elszórakozni, eltölteni az időt. Sok kapcsolat pedig virág nélküli ág marad, s hiába jön később el az igazi, közös gyerekre sokszor már nincs esély. Kérdés persze az is, hogy ezt ki, mennyire éli meg tragikusan, hiszen bele lehet unni ám a pelenkaillatú világba, meg aztán a kamaszkort sem adják majd ingyen, de néhány dolog azért egyértelmű. Hogy múlik az idő.
Az életre mindig fázisonként gondolok. Voltam kislány, szerelmes kamasz, aztán fiatalasszony és fiatal anyuka. Lépkedek előre, egyre mélyebben beletaposva az általam, vagyis inkább mondjuk úgy, a nememnek szánt ösvényen. Amin gyakorlatilag csak minimális lehetőség van visszalépni, új esélyekkel indulni. Mert ezekből a fázisokból egyszerűen kikopunk, már most érzem, hogy soha nem leszek olyan, mint például az első gyereknél, soha nem lesz már semmi ahhoz fogható. És ahogy haladok előre az időben, ez egyre nyilvánvalóbb lesz. A szerepem már örök, ez pedig így van jól.
A férfiak fénye mégis valahogy kevésbé kopik meg. Miközben az egyik kapcsolatból kijönnek, s megjárják a maguk kálváriáját, egyszer csak megérkezik az új tavasz, s a kamasz gyerek mellé hipp hopp megérkezik a féltesó. Aztán még egy. Apa kettőt pislog, és újra bent van a mókuskerékben, mindent kezd elölről, új tervek, új távlatok, de a szerep végül is ugyanaz, csak a díszlet változott.
Igazságtalanság, hogy a nők legtöbbször csak turkálós árunak érzik magukat, használt darabnak gyerekkel, kiöregedve számtalan szerepből, aki bármikor pótolható egy fiatalabb prototípussal? Ez a mi egyéni drámánk, hogy társadalmilag, agyilag túlnőttük a fajfenntartáson, amiben még érthető motívum a férfi magjának minél szélesebb intervallumban való szétszórása, a lehető legtovább. Ők ugyanis ezért öregednek szépen, hogy tovább maradjanak piacképesek, ami a XXI. század nőjével szemben határozottan piszokság. Az pedig, hogy mi jó eséllyel tovább élünk, tekinthetjük akár a sors kompenzációjának is. Már amennyiben ez valakit vigasztal.
