37.hét 
Nem tudom, ki hogy van vele, de én szárnyakat kapok ettől a jó időtől. Egyszerűen szuper és fantasztikus, hogy nem kell visszatartott lélegzettel gombolni a nagykabátot, órákig szenvedni, míg felhúzom a csizmát, sőt, le sem hajolok, belebújok a cipőbe, veszem a táskámat, és már itt sem vagyok. Órákat spórolok egy nap, és nem csak magamon, hanem a kölkökön is, akik ugyan már nagyjából egyedül öltöznek, de huszonhatszor rájuk kell szólni, és felettük kell állni, hogy csinálják már, mert különben csak elvacakolják az időt. És ha már belekezdtem, lássunk egy két és fél gyerekes napi elemzést gyorsan, mielőtt megszülök és eltűnök az éterből. Tömény lesz és tárgyilagos, mint a napi politika, de nem azért, mert divatosan szólva „fájni fog”, hanem mert idő- és hely hiányban szenvedek így az esti fürdetés és vacsora káoszában.
Szóval hajrá jó idő, most már nem kell órákat rászámolni egy-egy elindulásra, amiből többgyerekes családoknál elég sok jut egy napra. Kezdve a reggelen, amikor a Lackót kergetem körbe-körbe a lakásban, hogy öltözzön már, reggelizzen már, húzza a cipőjét már, mert menni kell az oviba. Ez az első programpont mondjuk a legszerencsésebb, mert Lackót „ovibusz” szállítja minden reggel, azaz az anyósom viszi egyéb unokáival összecsomagolva autóval, közös óvoda, rulez.
A következő kabátos öltöztetés kábé egy óra múlva esedékes, amikor Micivel indulunk a játszóra. Ez a lelkesedés végett viszonylag könnyedén kivitelezhető, talán nem is kell magyarázni. Délben haza Micivel, ebéd, amit jó esetben előző nap csináltam, rosszabb esetben már három napja, vagyis lassan a fülünkön jön ki a cucc, legalábbis az enyémen biztosan. Délután Micinek alvás, én ezalatt próbálom magam a házimunkával vagy hivatalos papírokkal utolérni. (A házimunkát én csinálom, a takarítást és a bevásárlást alaphelyzetben inkább én vagy együtt intézzük a férjemmel, de most, hogy terhes vagyok, nagyon igyekszik mindenből alaposan kivenni a részét. Meg persze sokan drukkolnak nekünk – telefonon.). Esetleg még nektek írogatok rózsaszín gondolatokat, majd megint öltözés, Micinek hidegben kétszer, most már, köszi jóidő, csak egyszer, aztán elhuzakodunk az oviig.
Szerencsések vagyunk, az óvoda csak két megálló, de a hatalmas, tömött buszon vagy villamoson előfordult már, hogy a gyerek beesett az ajtó és a lépcsők alkotta kráterbe. Sietett a sofőr, a gyereknek még megkapaszkodni sem maradt ideje. És igen, ilyenkor művészet ám az elesett után szaladni, ha ketten vannak, a másikat kapaszkodva vagy félig ülve hátrahagyni, király, ahogy ezt a busz szép közönyösen végignézi. Az igazsághoz azért még hozzátartozik, hogy mióta a hasam átüt a kabáton, az emberek sokkal segítőkészebbek, de én is ki vagyok már művelve, és inkább várok üresebb buszt, minthogy kockáztassam magunkat.
Oviban Lackó öltöztetés, legalább fél óra, mert ilyenkor jönnek ám a bölcselkedések és ökörködések a többi hazamenős gyerkőccel, most csak összekapom a Lackót az udvarról, nincs kabát, csak jóidő, mondtam már? Aztán egyszer csak hazaérünk, játék, közben én főzök, készítem a vacsorát, ilyesmi, férjem is hazaér, elpakolunk, eszünk, fürdünk, mesélünk, alszunk. Általában este kilencre van vége úgy a napnak, hogy nem csicsereg a fülembe senki, hogy ezt vagy azt kér, illetve, hogy másra is tudok figyelni, mint arra, hogy elpakolják a kölkök a játékokat, papucs legyen a lábukon ésatöbbi.
Ilyenkor, este kilenc körül jön el a szuperanyák ideje, akik kisimult homlokkal és telve energiával nekiállnak kreatívkodni, elmennek otthonról, tanulnak vagy betesznek egy jó filmet és vasalnak, esetleg művelt társalgással, hastánccal vagy egyébbel szórakoztatják a férjüket. Sajnos, mióta terhes vagyok, én ilyenkorra válok teljesen használhatatlanná. És ez végtelenül idegesítő. Ott az a pár szabad óra, annyi mindent lehetne csinálni, én meg bambulok egy darabig, a férjem próbál velem kommunikálni, áttörni az üveges tekintetemen, de menthetetlen vagyok, előbb-utóbb az ágyban végzem. Egyszerűen muszáj, különben hogy tudnám végigcsinálni a következő napot. Pláne, ha másnap valami extra is becsúszik Félgyerkőc miatt, teszem azt egy kis védőnői vagy orvosi randi, ultrahang vagy labor. Ezekre a gyerekeket sosem viszem el. Sokkal hatékonyabb és gyorsabb vagyok ugyanis egyedül, ráadásul extra pluszpontként eleven gyerekeim nem riogatják az elsőgyerekeseket rosszalkodással, és nem nyalják fel a padlót meg a székeket többszörösen, szándékosan vagy akaratlanul. Hát nem túl romantikus, de ez a helyzet, én bizony elszervezem a kölköket vizsgálatok idejére valamelyik sógornőm, a férjem, vagy újabban a dédi szárnyai alá, és kövezzetek meg, még jól is esik, hogy egy kicsit magamban, vagy a férjemmel sétálgathatok hazafelé.
Szóval ilyen nálunk a logisztikája egy hétköznapnak, sok szervezés, mozgósítás, az óramutató járásának állandó kontroll alatt tartása. És annál bosszantóbb nincs, mint mikor valami a hosszas szervezés után a dugába dől, mint például az én múlt heti laborom. Reggel hétkor szép csendben az ajtón kilibbenve ütött meg a guta, amikor egyszer csak bevillant, ahogy a reggeli első vizeletem éppen eléri a Duna első hullámait, szóval eriggy csak vissza kiscsillag, aztán következő próbálkozás majd a jövő héten. Drukkoljatok ezerrel, mert azt mára terveztem...
Panzej
