36. hét 
Nincs rá jobb szó, brutálisan megfáztam. Nem, nem vírus, csak szimpla meghűlés, az is az én hülyeségem miatt. Mostanában ugyanis jól esik alig ruhában, sőt, ne kerteljünk, fehérneműben járkálni itthon. Ilyenkor ugyanis nem szorít semmi, nem tapad rám semmi, nincs melegem, sőt, egyfajta klassz borzongás van rajtam, nagyon élvezem. Pontosabban élveztem, egészen a mai napig, most ugyanis a második papírzsepis doboz alján kotorászom, új orrcseppet bontottam, és hatalmas popsikenőcs-bajszot növesztettem. Közben hallgathatom a férjemet is, aki néha diadalmasan megáll fölöttem, az “ugye én megmondtam, hogy öltözz fel rendesen” szöveggel, mire én már csak kínosan tudom elfojtani a röhögést, hogy na, vajon minek köszönhető, hogy neked is csak ez jutott eszedbe akkor…
Szóval tüsszögök és köhögök ezerrel, miközben azon imádkozom, hogy ne így szüljek, mert az aztán cikis volna, ha mondjuk úgy kellene előadnom majd a szüléstörténetemet, hogy a hatodik tüsszentésre aztán előjött a gyerek, és utána az első köhögőrohamra meg már meg is született a placenta. Vagy valami ilyesmi. Mert most már lassan bármi előfordulhat, tekintve, hogy a dokim szerint kinyílt a méhszáj. Ebből persze én semmit nem érzek, és ha jól tudom, ettől még vígan mehet a megszokott forgatókönyv szerint a dolog, vagyis 41.hét, szerda, orvosi vizsgálat, kedvenc dokim rámnéz, és azt mondja:
─Na, ha hétfőig semmi, akkor befektetlek.
─És? ─ kérdezem én szokás szerint megszeppenve ─ Mi lesz, ha nem jön ki magától? ─Semmi gond, ─ vigasztal majd kedvesen ─ még szerencse, hogy feltalálták a szikét.
Én meg hazamegyek, és ijedtemben két nap múlva megszülök.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre, inkább próbáljuk kiélvezni a hátralévő heteket, amiket a babaruhák friss vasalt illata és a kiságy megszokott babaszaga mellett körbeleng a fehér köpenyekből, orvosi rendelőkből és kórházi folyosókból áradó fertőtlenítőszag. A terhesség a 36. héttől ugyanis végleg megszűnik állapot lenni, minden héten CTG, dokilátogatás, ez az alap, és erre jön még legalább egy uh, meg egy labor, amit én pénteken igyekszem majd kipipálni.
A CTG egyébként jó buli, és nemcsak a fél óra pihenés miatt, amikor zavartalanul hallgathatom Félgyerkőc szivecskéjének a dörömbölését, hanem azért is, mert a CTG-s labor a szülőszoba folyosóján van, ahol időnként persze születik egy baba. Ezt általában onnét lehet észrevenni, hogy az üvegajtó mögött megjelenik egy doki, vagy egy zöld köpenyes, párás szemű kispapa, és erősen artikulálva előadja a padokról szempillantás alatt felpattanó rokonságnak a legfontosabb tényeket, vagyis, hogy megszületett a kis krambó, ennyivel meg olyan hosszal, és most épp fürdik, de ha hallanák, micsoda hangja van! Az üvegajtó innenső oldalán pedig boldog nevetgélés közben előkerülnek a mobilok, és már röppen is a hír szerteszét, ki ne maradjon a csodából valaki. Aztán nemsokára ismét megjelenik az elnyűtt kispapa, büszkén viszi a bőröndöt az emeletre, lábán még zsák, körülötte meg futkároznak a nagymamák, hátha van még valami felcsipegethető információ-morzsa.
Aztán néha végigvonulnak a folyosón a hazaengedett négynapos kis ünnepeltek is, Maxi Cosiban, vagy a mamájuk karján trónolva. Ilyenkor a fél folyosó felmorajlik, nevetgél, olyan picik még ezek a babák, egyszerűen nem lehet őket komolyan venni. Nekem meg könnyek gyűlnek a szemembe, hiába, a sokat emlegetett hormonok, egyszerűen teljesen kifordítanak magamból.
Szóval szeretem a CTG-t, még akkor is, ha várakozás közben kicsit úgy is nézek arra az üvegajtóra, ott a folyosó végén, hogy pontosan tudom, nem csak móka és kacagás a mögötte eltöltött idő. De ebbe most még ne mélyedjünk bele, inkább idetartom a hasam a laptophoz, mert Félgyerkőc úgy ugrándozik, mintha ő is mondani akarna valamit. Na pötyögd már be, édesem, hogy pápá!
Panzej
