Nézem, ahogy R.E. döbbent arccal nézi a nyugdíjpénztári egyenlegét. A tőzsdeárfolyamok a béka feneke alatt. A lakáshitelünk törlesztőrészlete emelkedik, nemcsak a frank árfolyama, hanem a frankban kimért törlesztőrészlet is harmadával nőtt, miközben a svájci alapkamat sosem volt ilyen alacsony. S ez még csak annyi, hogy hurrá, van hol lakni. És mi lesz később? Mi lesz a gyerekkel, a lakásával, a sulijával? Kérdezhetek egy gonoszat? Megéri gyereket szülni?
Mert hát egyszer majd, akiről sokáig gondoskodunk, valamikor a távoli jövőben kiás minket a hó alól, vesz egy rúd kolbászt és hónap végén befizeti a lemaradt villanyszámlát. És ezen senki nem fog fennakadni, sőt, minden előzetes várakozással ellentétben nem lesz ciki szülőként a gyerektől elfogadni bármilyen segítséget is. Hamarosan rájövünk, hogy a világ, amiben élünk, cölöpökkel van kitámasztva és egy kósza szellőtől is bedőlhet. Most ugyan minden Kedves Olvasó úgy látja magát öregkorában, ahogy az M0-ás mellett egy plakáton: ősz fejjel, vidáman gyalogolva a homokos tengerparton, természetesen fehér ruhában, de a valóság be fogja bizonyítani, hogy ez jóval kevesebbeknek fog összejönni, mint gondolnánk.
A nagy átlagnak nem fog menni ugyanis, hogy lakást vegyen a gyerekeknek, ahogy a nagy tervekben szerepelni szoktak a dolgok, mert nagyjából a nyugdíjig fogja fizetni a saját lakásának a hitelét. Is. És még két másik hitelt. Az sem is biztos, hogy kell annak a gyereknek egy lakás, lehet, hogy elég, ha kitaníttatjuk, bár a tandíj sem lesz két fillér, örüljünk neki, ha az menni fog, ha már a nagy tervekről beszélünk. A legtöbben azonban majd csak egyheti kaját fognak tudni csomagolni Pityunak a koleszba, hogy legalább egyen valamit, mert vagy tanul szegény, vagy kisegít valahol, hogy legyen pénze, valamennyi legalább is. Persze ettől nem lesz a gyereknek semmi baja, még akkor sem, ha mi történetesen nem így akartuk, hogy alakuljon a dolog. Valahogy mi is eljutottunk idáig, csak hát megrekedtünk. Az pedig, hogy mi pont azért güriztünk, hogy neki már ne az alapvető létfenntartásáért kelljen talpalnia, másodlagos, ugyanis egyelőre majd még mi is azért fogunk hajtani, hogy legyen hús a húslevesben. S hogy generációk óta toljuk ezt a „majd a gyerekünknek más lesz legalább” életérzést, elhanyagolható mellékes.
Hogy mi illik és mi nem, az már külön történet. S hogy szégyelljük-e magunkat, amikor csak háromhavonta tudunk adni kétezret a gyereknek, amiből maximum egyszer viszi el a barátnőjét moziba (szigorúan pattogatott kukorica nélkül), míg mi nem fizettünk ezért szemétdíjat? Nem tudni, ízlés dolga. Hogy valóban szülői kötelesség a gyereket élete végéig zsebben támogatni? Erő felett? Ki tudja. Az ugyanis nem téma, ha van miből tolni a piros biciklit, bár bizonyos nevelési irányzatok abban az esetben sem mindig támogatják, hogy az utód ne ismerje meg az élet árnyékosabb oldalát (hogy legyen minek örülnie majd), lehet, hogy tanulnunk kéne tőlük.
Azt persze tudjuk, hogy anyáink közül csak kevesen nyitották nagyra a fülüket, amikor valaki azt mondta nekik: „közel sem biztos, hogy Állam Bácsi majd ellát téged öreg korodra hiánytalanul”. Nekünk is mondják, de hát mondhatják, ugyanis sokkal fontosabb még mindig a plazmatévé, mint mondjuk havi fix a nyugdíjalapba. Ugyanis nem lesz megfelelő nyugdíjunk. És ahogy most áll, megtakarításunk sem. Egyedül gyerekünk lesz, no meg unokánk, akinek mi sem fogunk tudni többet dugni a zsebébe, mint egy zacskó selyemcukrot.
Megkérdezem tehát megint, hogy befektetés-e gyereket szülni? S mielőtt a nevelési tanácsadók összeborzolnák a szemöldöküket és pszichológiai síkra terelnék a témát, nyugodtan tárjuk szét a karunkat, hadd hulljon eközben a földre a Népszabadság, a Magyar Nemzet, vagy a Kiskegyed, s valljuk be önmagunknak: Az egyetlen valódi befektetésünk a Gyerek. S míg régen természetes volt, hogy a szegény legény hazatért és együtt éltek boldogan az öregekkel, az aranytojást tojó tyúkkal, meg a szépséges mátkával, addig ma (és majd holnap is) megpróbálunk úgy csinálni, mintha megoldható lenne a gyerekek támogatása nélkül is az élet. S miközben a hónap utolsó ötezresét tartogatjuk 15-én, remegő kézzel motyogjuk: Felborult világban élünk. Pedig nem történt semmi, csak mi álltunk tótágast…
