Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Legutolsó, férfiakhoz kapcsolódó gonosz posztunk után a szerkesztőség úgy döntött, hogy közzéteszi a legjobb sztorikat, mert nagyon vidám perceket okoztatok nekünk, a hozzászólásokat pedig van, aki nem olvassa.
Legutolsó, férfiakhoz kapcsolódó gonosz posztunk után a szerkesztőség úgy döntött, hogy közzéteszi a legjobb sztorikat, mert nagyon vidám perceket okoztatok nekünk, a hozzászólásokat pedig van, aki nem olvassa. A sok vicces történet után levontuk a konzekvenciát, s feltaláltuk a spanyolviaszt: a férfi egyszerűen működik, nem bonyolítja túl a dolgokat, legyen az öltöztetés, főzés, vagy etetés. Míg mi nők, elméletet gyártunk az elméletre is, addig a másik oldal sokkal boldogabban és komplikációmentesen éli az életét. Egyedüli hiba a mátrixban, hogy mi viszont folyamatosan felhívjuk a figyelmüket arra az aprócska tényre, ha valamit nem jól csináltak. Szerintünk.
Kedvenceink tehát az öltöztetős történetek voltak, de hát így igazságos az élet, valami vidámság (gyermekünk nevetésén kívül) hadd érje az óvónőket is, amikor például szembetalálják magukat az alsónadrágban beérkezett kölyökkel.
„Az enyém alsónadrágban hozta a fiát bölcsibe. Az összes munkatársnőm összeszaladt, rémülten hívtak. Mikor megkérdeztem miért nem adott a gyerekre nadrágot, ártatlanul nézve megkérdezte: Ez nem az? Sőt! Megkérdezte a másfél évest, hogy miért nem szólt:)(anyabanya44)” Nos igen, még a gyerek is átállt a sötét oldalra.
A férfiak következő vesztőhelye a konyha. Ráadásul a legtöbbjük nem távirányítható, így ha valami kell nekik, két verzió van: Vagy két órán keresztül vezényelgetünk „nem ott, mögötte, nem, az a vaj, mellette, nem a jobb, a másik bal kezed…” és így tovább. De nyilván ezt hamar megunjuk és előbb utóbb kimegyünk, hogy a kezükbe nyomjuk a cuccot, s ezzel meg is van a pavlovi reflex, hogy legközelebb nem is próbáljuk a férfira bízni az ügyet. Okosak, nemde bár?
„Ő: Hol van papírzsebkendő?
Én: A fürdőszoba szekrény alsó részében, legelől. (Mint mindig...)
Ő: (kinyitja, ott van az orra előtt) Nem látom.
Én: (miközben úgy teszek, mintha sminkelnék) Pedig biztosan ott van, nézd meg.
Ő: (kotorászik, szuszog) Nem itt csak színes, gyerekeknek való pézsé van.
Én: (odalépek) Itt van a fehér, sima (előhúzom tényleg legelőről)
Ő: Jaaaa, nem láttam.
Én: Talán mert túl közel volt... ” (Mafalda)Karácsonyra legközelebb térképet kapjon!
Egyéb háztartási munkában is akadhatnak bonyolult mozzanatok, a legtöbb háztartásban a mosógépnek például csak a földrajzi helyét képesek meghatározni. Hogy mi történik vele és a ruhákkal, az nagyobb titok, mint a halál utáni élet:
„ Az én párom nőket meghazudtolóan bír "háztartást vezetni". Mosni viszont nem mosott soha. Pár hete otthon volt, felhívott, hogy sürgősen ki akarja mosni az akármijét, mondjam el, hogy kell. Öten ülünk az irodában, többsége pasi, hallgatják, hogy magyarázom. Nem, nem abba a rekeszbe, oda az öblítőt. A kettesbe a fehérítőt. Nem az a kettes. Nyomd meg a gombot. A kisebbiket. Kb. negyed órán át magyaráztam, mikor leraktam. Akkor esett le, hogy a többi pacák levegőt sem vett - főnököm (pasi) rám néz: párod mosni akar? Mondom, igen. Erre ő: elmehetsz korábban, ha gondolod... :D Két óra volt, ötig tart a munkaidő :D” (Sünmalacka) Rózsaszín alsónadrágja pedig előbb vagy utóbb, minden férfinak lesz…
Sajnos a kommentekből nem csak az derült ki, hogy milyen vicces tud lenni egy férfi, ha furcsa, új feladatot kell ellátnia, hanem az is, hogy sokan személyes sértésnek veszik a férfi és női szerepkörök boncolgatását. A vidám élet titka pedig a humor, amit jó, ha megtartunk, s tudunk könnyesen nevetni magunkon is. Ezért kaptok búcsúzóul egy saját történetet, amit én követtem el:
„ Fáj a gyerek füle, már jó pár csíkozáson túl vagyunk, de még nagyon szenved, ráadásul vidéken vagyunk. Este már nagyon kínlódik, s keresem az ügyeletet, ahol tovább irányítanak, végül felhívom a Heim Pál éjszakai számát, végül is csak tanácsra van szükségem. Mobil elő, nem szarozom a 06-01-el, csak nyomom a többit. Álmos hang, gyanúsan fiatal, sebaj, biztosan gyakornok. Érdeklődöm, hogy mit csináljak a gyerekkel, ha már minden gyógyszert bevetettem, szabad-e rátolnom plusz egy fájdalomcsillapítót. A válasz: nem tudom. Én kissé meghökkenek, és forszírozom, hogy csak tud ott valaki segíteni, adja oda. Kisvártatva: Anya, valami nőnek a gyerekének fáj a füle. Még ekkor sem esett le, biztos csak rokonok a portán. Csitt-csatt, kagyló átvesz. Köszönök, levegővétel nélkül hadarom, mert már biztosan orvoshoz jutottam: Mi a baja, hány éves, mit szedett, szedhet-e még egyet most. Válasz: Ö, hát én beadnám neki. Köszönöm, viszont hallásra. Ránéztem anyámra, de bonyolultak ezek a Heim Pálban. Később R.E. felvilágosított, hogy felhívtam egy magán mobilt 11-kor. Gondolom, azóta nem tudnak gombot varrni ránk.”
