Két dolgot nem értünk a férjemmel.
Két dolgot nem értünk a férjemmel. Az első: mi a fenét csináltunk mi, amíg csak egy gyerekünk volt? Egyáltalán, mi a jószagú úristent csinálnak azok, akiknek nincs gyerekük? Mert az rendben van, hogy dolgoznak, mi is dolgozunk (én most épp nem, de egy hét múlva például igen). És utána? Minden nap moziba mennek? Vagy hétfőn mozi, kedden tévé, szerdán koncert stb? Mitől éreztük mi magunkat olyan fenemód elfoglaltnak és leterheltnek, no meg olyan fáradtnak az egyszem újszülött lányunk mellett?
.jpg)
Az oké, hogy a szülés után minden bajom volt, de később. Mert most, ha Lea délután átvonul valamelyik nagyszülőjéhez és boldogan ott alszik (mert ott legalább csak ő van, és jó későn lehet lefeküdni), akkor már szinte azt se tudjuk, mihez kezdjünk a nagy csendben és nyugalomban.
Mert mit csinál Lénácska? Hát alszik, kapálódzik, bömböl kicsit, olyankor vigasztaljuk, megszoptatom, nem kell neki, akkor cipelgetem kicsit, közben lehet tévézni, olvasni, beszélgetni, ha nagyon katasztrófa-közeli a helyzet, a hasamra kötöm. Aggódni csak amiatt szoktam, hogy megfelelő-e a tejhozam. Hiába, a Milka-tehenek is akkor tejelnek jól, ha heverésznek egész nap, legelgetnek és rendszeresen megvakargatják a hátukat.No meg az elkeserítő, ha szopás helyett bömböl a kis delikvens. Esetleg azon törhetem a fejem, hogy károsodik-e a kis pszichéje, ha kevesebbet van kézben és nem lógatunk az orra elé folyamatosan valami színes tárgyat.
De hogy húsz percet alszik egyhuzamban vagy három órát, hogy milyen rendszerben (és az megfelel-e bárminek), hogy éjszaka mennyit és milyen konstrukcióban, hogy kézben, mellen avagy cumin alszik-e el, ez mind elenyésző. Mert még úgy is hatvanhatszor megváltozik, és többnyire amúgy is befolyásolhatatlanok ezek a dolgok, legalábbis az én eszközeimmel.
Azt sem értem, hogy miképpen bírnak olyan emberek is koffein(kávé)függővé válni, akik rendszeresen egyhuzamban alusznak éjszaka sok órát. Nem az van, hogy összesen alszanak egy éjszaka hatot, ha összeadogatjuk az egy meg két meg jobb napokon négy órákat, hanem hogy mondjuk éjféltől nyolcig. Ugye ez új lehetett annak idején, ezek a rövid alvások, de sose voltam egy nagy alvó, és átállt már rég a szervezetem, most tehát az, hogy két ellátandó egység van egy helyett, nem sokat változtat az alvásomon. És ugye mi van, ha Lea lelép, mint például most? Hát itten kalimpál a kisebbik, amikor elalszik, elalszom, ha hatkor kel, nem gond, mert nyolckor úgyis visszaalszik, de legkésőbb tízkor. Nem rohangál, nem kell vele bújócskázni/fogócskázni/pacizni extrém időpontokban, nem kér reggelit/meleg ebédet, nem mondja, hogy jöjjél Hannóca játszani, nem kell neki ötvenezredszerre felolvasni Szutyejevet. Nem mintha mindez nem lenne jó dolog, csak éppen döbbenetesen nincsenek igényei. Jó sok puszilgatás, ringatás, de hát az ugye anyai igény is. Egy kész nyaralás egy kisbaba, én mondom.
Ehhez kapcsolódik a második érthetetlen tény. Az örökmozgás, hogy úgy mondjam, már ilyen fiatalon is. Tudom, hogy a Poronty női olvasói egytől egyig a sportos és egészséges életmód hívei, akik a lábukkal karikáznak, míg a fülükkel figuráznak, a szájukkal meg vacsoráznak, ahogy a költő írja. Én viszont akkor mozgok, ha muszáj. Ha dolgom van. Tehát például ha A pontból B-be kell jutnom, esetleg fogócskázom. Amikor nem kell, akkor leginkább ülök, üldögélek, olvasgatok, heverészek. Ha lehetne úgy fogyni és izmosnak lenni, hogy nem kell hozzá mozogni, akkor eszembe nem jutna mondjuk tornázni, így is maximum eszembe jut és elhalasztom a dolgot.
No de a gyerekek. Még nézni is fárasztó. Egyszerűen hobbiból futva megy a nagyobbik mindenhova, mintha minden irtó fontos lenne (az is), a kisebbik meg megállás nélkül kalimpál és rugdalódzik, még álmában is. Most is nézi a fényeket a függönyön tágra nyílt szemekkel és teker, mint egy kis motolla.
