Tegnap fél tizenegykor még táncolt volna dízeltíz mostanában felfedezett zenéjére.
Tegnap fél tizenegykor még táncolt volna dízeltíz mostanában felfedezett zenéjére. Pedig én mindent megtettem. Délután felkeltettem, hogy ne aludjon két és fél órát, mert arra a következtetésre jutottam, talán az lehet a baj, hogy elmúlt kettő és nincs annyi alvásigénye, mint én azt gondolom.
És kipróbáltam. Húztam az időt, alvás helyett ebéd után inkább játszottunk, de négykor, pillanatnyi pisiszünetemet kihasználva, félig lelógó lábbal, orvul elaludt a kanapén. Tehát ez mégsem megoldás. De akkor mit csináljak vele?
Nekem muszáj lenne legalább egyetlen órát este is egyedül töltenem, még csak nem is azért, hogy rekreálódjak, olvassak vagy filmet nézzek, hanem azért, hogy a lakás igazán romos állapotán (meg a sajátunkon) legalább minimálisan, csak egy iciripicirit javítsak. Én vagyok a béna, vagy túl sokat akarok?
Igaz, mostanában néha fél nyolcig is aludhatok, mert az apjuk rájött (még idejében), mindenki jobban jár, ha a korábbi négy-öt óráknál többet, inkább hatot alszom legalább, mert akkor talán van esélye itt mindenkinek, és nem feltétlenül egy őrjöngő sárkány várja haza munka után. Így reggelente mostanában ő oszt kakaót, terelgeti az álmos kisdedeket. (Szám szerint kettőt).
Nyilván nem vagyok egyedül e tárgyban, vagyis, hogy lassan öt éve minimum egyszer ébrednem kell, ezen ébredések száma természetesen lineárisan nő a betegségek és egyéb, előre nem biztosan kiszámítható tényezők (időjárás-változás, holdállás, óra-átállítás, különböző hangulatingadozások) által, így előfordul az is simán, hogy csak két órát alszom egyhuzamban éjjel. Vagy semmit. (Különös, hogy mégis rendszeresen ilyenkor mondják azt, hogy milyen jól nézek ki – szóval, nem rossz módszer a szépészeti beavatkozások időbeni kitolásához, ajánlom.)
Na szóval, mielőtt túl sokat sajnáltatnám magam itt, inkább tanácsot szeretnék kérni ahhoz, vajon hogyan lehet a gyermeket rávenni az alvásra, ha neki nincsen arra annyira szüksége, mint magunknak, legalábbis látszólag erősen úgy tűnik.
A háttértörténet nagyjából: ma már - magamhoz képest - egészen jól sikerül igazi napirendben élnünk, reggel hét körül ébredünk, reggeli, játék, uzsonna, játszó, ebéd, alvás, uszonna, játszó (hóban, szélben, sötétben, bármikor, mindig, mi öltözünk, megyünk, én a hős!). Este hosszú fürdés, vacsora, semmi dvd, kilenc- fél tíz körül mese könyvből (nyugodt, szellőztetett szoba, minimális párásítás, halk énekszó, kívánságlista alapján) és nem alszanak el mégsem, és még mindig van energia. (Én viszont elalszom gyorsan, kellemesen.)
Anyám szerint ő mindig reggel hatkor kelt, mire a család felébredt, már cigizett (én legalább leszoktam, nekem ide egy pont végre!), kávézott, megfőzte az aznapi betevőt, aztán szépen felöltözve, sminkelve, haja tupírcsoda, ébresztett minket. (Ja, és apám ingei vasaltan álltak a szekrényben, nem úgy, mint nálunk. Kipucolva a lakás. Nem úgy, mint nálunk. Ebben a tárgyban szívesen nyitnék újabb posztot, persze nem olvasok minden nap, így tuti, hogy erről már írtatok).
Hát az az igazság, ha én hatkor kelnék, akkor egyetlen hét leforgása alatt épülnék le újra, pedig már egészen jól összekaptam magam a két virgonc energiavámpír szoptatása után. (Mellesleg: soha többé igényszerint, az tuti.) Nem szólva arról, hogy közepes minőségű és mennyiségű munkába kezdtem, így ezen dolgokat is az alvásidőkre kellene összpontosítanom , mert az ovibölcsibe szoktatás és az ezek után következő csöndes, munkás itthonlét álomképét egyelőre elég masszívan megakadályozta egy nagyszerű hörgőgyulladás. (Amit viszont kikezeltem, antibiotikum nélkül (még egy pont nekem, hopp!), csak hát sajnos - így ugye - uszkve kettő és fél hét alatt.)
És mivel nem állnak glédában buzgó nagyszülők, hogy néha-néha legalább hétvégéket kivehessünk, így pihenés tárgykörben reménytelen a helyzet jelenleg egyéb területeken is. Azért kezdtem a posztba, mert tényleg kíváncsi vagyok más hogyan éli meg az első éveket, ha van tapasztalat, mit javasolna. Szóval, kérlek, írjátok meg, milyen a porontyotok alvásigénye úgy általában.
Vajon el kell e fogadnom végleg, hogy mi olyan gyerekeket kaptunk, akik energiaszintje a hétköznapitól eltér (az egyiknek legalábbis biztosan), és igenis kapjuk össze magunkat, szokjuk már meg végre, hogy pár évig nem alszunk, más is így csinálja, ki kell bírni, ez a normális, a korábbi léha életünk nem megengedhető többé. (Következő életemben harminc alatt szülök. Tanács leendő anyáknak.)
Egy tanulságos könyvben olvastam: „egy két- és egy hároméves olyan energiákkal hengerli le a környezetét, hogy egy atomtengeralattjáró megirigyelhetné”, vagy valami ilyesmi. És igen, ők kettő- és háromévesek.
Banya
