Itt az idő, hogy beszámoljak, főleg a szkeptikusoknak Szotyi, azaz családunk hullámos papagájának első hónapjáról, amivel írásos bizonyítékát adom annak, hogy miért ideális kisállat gyerekek mellé ő. Vagyis nem pont ő, hanem egy hozzá hasonló házi kedvenc. Be kell, hogy valljam, legutolsó Szotyi-poszt után határozottan megrémültem (ezúton üzenem egyik hozzáértő kommentelőnek, hogy él még a madár, hiába borzolt minket a kimeneti egység körül a pehely, madarunk továbbra is fosatlan.
A helyzet az, hogy Szotyi rövid időn belül belopta magát a szívünkbe. Az első napok viszontagságait túlélve (mikor a lakás megismerése közben egyszer ijedtében becsapódott a kádba, s ezt erősen zokon vette, aztán madárkórral lett alaptalanul megvádolva) hamar rájöttünk, hogy Szottyer igazi egyéniség. Ugyan nem egy jámbor kiskutya, vagy doromboló, szőrös macska, hanem egy pehelykönnyű, rikácsoló kis izé, de határozottan szórakoztató valaki. A törődést és a figyelmet határozottan meghálálta, ugyanis aki vette a fáradtságot, s állt előtte legalább egy fél napot nettó, azt messziről megismeri már és zuhanórepülésben száll a kiszemelt illető valamely testrészére. Míg a nagylány, aki igazából a tulajdonos, kissé félénken kezeli ezt a szitut, s hajlamos elszökni a feladat elől), addig a hároméves rezzenéstelen arccal tűri, hogy leszálljanak rajta. De hát világos, a lányok hadd sikítozzanak csak!
A takarítás és evés-etetés továbbra sem probléma, nyolcévesen úgy látszik, már kellő felelősségtudattal rendelkeznek, s csak ritkán kell figyelmezetni arra, hogy a borsónyi gyomor kiürülése hamar éhhalálba torkollhat.
A madártartás nagy vesztese a Remek Ember lett, akinek egy régen dédelgetett álma veszett oda. Szerintem a véletlen fürdőszobai eseményt vette olyan szinten zokon Szotyesz, hogy a család fejét azóta bojkottálja. Persze az sem segít kettőjük fagyos viszonyán, hogy R.E. igen kevés időt tölthet szabadon szelídítéssel. A napi néhány perces foglalkozás sajnos nem elég a madár lelkének, s mostanra eljutottunk odáig, hogy igaz féltékenységet érez apa, amikor Szotyi a nagymamától kezdve az összes gyerekig, sőt, még engem is kitüntet a figyelmével és ránk ugrál.
Mielőtt minden szülő hanyatt-homlok rohanna papagájt venni, egy aprócska tényt nem hallgathatok el: Szotyi igazi vérmadár. Bár figyel, keres minket, kommunikál és a félelem fikarcnyi jelét sem mutatja, a csőrét pontosan úgy használja, mint egy kajla kiskutya, s erősen orális korszakát éli, bár egy madárnál ez meredek kifejezés. Ha éppen kicsit erősebbet csíp, akkor ennél a körülirt magyarázatnál jóval vulgárisabban osztjuk ki Szotyíííít, egyébiránt cérnakesztyűvel közelítünk. Nincs ezzel semmi baj, maximum karácsonyra mindenki kap egy csinos kis kesztyűt. Míg másnak házőrző kutyája, nekünk házőrző madarunk van, ráadásul az általa rajongva fogyasztott reszelt répától a pofaszakálla folyamatosan vérnarancs színben játszik.
Ettől a kis kellemetlenségtől eltekintve, rendkívül szeretetreméltó és vicces állat. Mivel alapvetően szabadon él, s csak este vonul a helyére, együtt él velünk, sőt, a vidéki látogatásokat is végigasszisztálja.
A gyerekek (is) Szotyi személyében egy remek társaságot és barátot találtak, a Remek Embernek pedig továbbra is drukkolok, hogy megtörjön a jég a közöttük. A növényeimtől pedig ez úton kérek elnézést, R.I.P. hibiszkusz.
