Na, hát most megtudtam, milyen az, amikor beteg a gyerek, hiszen az elmúlt tíz hónapban nem tudtam, és ez tulajdonképpen összességében pozitív. Azt hiszem egyszer már paráztam egy sort azon, hogy mi lesz, ha Abigél először beteg lesz, vagy éppen akkor lesz lázas, amikor egyedül leszek vele, és biztosan nagyon be fogok pánikolni. Szerencsére ez nem így történt, magam is meglepődtem magamon, végig meglehetősen nyugodt voltam, és gond nélkül bármikor, és bármilyen helyzetben simán lázat mértem, beadtam a kúpot vagy bármilyen más gyógyszert.
Először nem is volt okom aggodalomra, elvittem ugyanis Abigélt az orvoshoz, aki azt mondta, hogy valami vírus, nem is kell rá gyógyszer, két-három napig még lázas lehet, aztán elmúlik. Így hazameneteltem szépen, jókedvűen, a programokat áttettük két nappal későbbre, hiszen azt mondta az orvos három napig tart egy vírus, és ha ő azt mondta, az így is van. Abigél azonban nem jobban lett, hanem egyre rosszabbul, a láza sem múlt el, és négy nap múlva, amikor ugye már rég meg kellett volna gyógyulnia, már szinte felállni sem bírt, fél óránál többet nem tudott ébren lenni, és olyan fehér volt, mint a fal. Visszavittük hát az orvoshoz, aki hallgatta, nyomkodta, vizsgálgatta, majd azt mondta, biztosan ráhúzódott a fülére, és írt neki antibiotikumot.
Azt hiszem ez volt az a pont, amikor szkeptikusan kezdtem viseltetni a gyermekgyógyászat iránt, bár elismerem, nem lehet egy könnyű szakma, talán még nehezebb, mint az állatok vizsgálata. Hiszen a csecsemő ugye nem mond semmit, csak bőg, azt azonban valahogy biztosra vettem, hogy a füle nem fáj. Nem nyúlkált oda, ha nyomkodtam, nem sírt, és semmilyen váladék nem volt az orrában sem. De a gyógyszer beadtam neki, mert már kezdtünk nagyon aggódni, borzasztó nézni egy mindig vidám, élénk gyereket, hogy üveges szemekkel, félájultan bámul maga elé, néha még el is bőgtem magam, annyira sajnáltam. De ez gondolom csak így elsőre újdonság.
Az antibiotikumtól másnapra látványosan jobban lett, újra játszott, néha még mosolygott is, viszont a hátán és a hasán annyi kiütés jelent meg, hogy szinte nem is látszott a bőre. Vissza az orvoshoz, bár tudtam, mit fog mondani, allergiás a gyógyszerre, hagyjuk abba, nem is ír helyette másikat. Abbahagytuk, másnapra megint szarul lett, ismét három órákat aludt nappal, majd délutánra az arca és a lába is tele lett kiütéssel, apró kidudorodó, ronda, piros pörsenésekkel. Egyértelmű volt tehát hogy nem a gyógyszertől volt, de akkor már nem mertem neki újra beadni, bár rettegtem, hogy valami hülye betegsége van, amit nem ismert fel az orvos. Most ott tartunk, hogy eltelt egy hét, és ma volt az első nap, hogy Abigél jobban volt, viháncolt, játszott megint, a kiütések halványodtak, de még vannak, és még mindig nagyon sokat aludt napközben.
Ma, amikor egy hét után újra a játékaihoz nyúlt, igencsak meglepett minket. Kihalászta a kupacból az ikeás Montessori tornyot, és teljesen egyedül, saját szórakoztatására kapásból felrakta rá az összes fagyűrűt, -még egyet sem tett fel soha, nem hogy az összeset, - majd a torony tetejére díszítésképpen ráhúzta a zokniját. Hihetetlenül imádnivaló.
