Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miután elegem lett belőle, hogy nem tudok elmenni a gyerekem apjával egy moziba, vagy romantikus vacsorára, végre rászántam magam, és elhatároztam, keresek egy bébiszittert.
Miután elegem lett belőle, hogy nem tudok elmenni a gyerekem apjával egy moziba, vagy romantikus vacsorára, végre rászántam magam, és elhatároztam, keresek egy bébiszittert. Persze rettegek az egésztől, mert Abigél ugye eléggé anyás, dehát egyszer bele kell vágni. Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan. Egyszerűen taszított az a dolog, hogy idehívjak idegen embereket a házunkba, úgy nevezettt elbeszélgetésre, aztán hopp, válasszak egyet. Na és kit válasszak? Időset, vagy fiatalt? Szakmabelit, vagy lelkes amatőrt? Mert ugye a húszéves egyetemista rugalmasabb, na és éjjel bármeddig elvan a kanapén a dévédével, meg a jegyzeteivel. Na de mi van, ha Abigél szegény éppen megszokja, erre az egyetemista bejelenti, hogy elmegy inkább ösztöndíjjal Dániába? Vagy csak utolsó éves az egyetemen, és tanulnia kell? Így maradt inkább a néni, csak az meg mondjuk gondolom nem szeretne itt darvadozni éjjelente.
Mindegy, legalább ennyivel is szűkült a kör, belevágtam hát, és meg kell mondjam, a tapasztalatok borzasztóak. Adtam fel hirdetést, jelentkeztek is sokan, túl sokan, és akkor valahogy elment a kedvem az egésztől. Először is hiába írtam a hirdetésben, hogy jelentkezés e-mailben, persze mindenki felhívott, azzal a szöveggel, hogy „az állásra szeretnék jelentkezni”. Először nem is tudtam, milyen állás. És hiába kértem, hogy e-mailt írjanak, mert telefonon nem tudom megjegyezni, hogy hogy hívják, és mik a referenciái és az elérhetőségei, ráadásul egy fotót is szívesen fogadnék. Persze volt, aki nagyon szimpatikus volt telefonon, meg is beszéltük, hogy e-mailben küld életrajzot, meg képet, de nem küldött. Végül én hívtam fel egy idő múlva, hogy küldje már, mert szívesen venném, főleg, hogy énektanárnő, gondoltam elénekelgetne a gyereknek. Erre az volt a válasz, hogy majd küld, de most nincs egy perce sem, hogy leüljön a gép elé. Na, gondoltam, hogy fog akkor a gyerekemre vigyázni?
Volt aki írt, és szimpatikus is volt, mikor azonban felhívtam, nem is értette, miért hívom, hiszen ő reggeltől estig betáblázott bébiszitter, nem ér rá. Végül kiderült, hogy segítene nekem keresni valakit, ha akarom, azt már persze nem tudom, hogy ezért pénzt is szeretett-e volna. Volt, akinek tetszett az életrajza és írtam neki hétfőn, hogy majd hét végén visszajelzek, addig átnézem a többi levelet. Erre csütörtök reggel ordítozva hívott fel, hogy azonnal mondjam meg, hogy neki adom-e az állást (milyen állást???), mert ő miattam nem néz másik munkát, mert ő velem ellentétben „nem szeretne segget csinálni a szájából”, és én milyen tisztességtelen vagyok. Ekkor letettem a telefont és majdnem elbőgtem magam, de aztán inkább elszomorodtam, milyen hely az, ahol idősebb nőknek azon múlik a megélhetése, hogy őket választom-e vagy sem?
Próbálkoztam ügynökségnél is, akik azt ígérték, hogy a kitöltött adatlap alapján személyes találkozókat szerveznek olyan bébisziterekkel, akik nekem megfelelhetnek. Ebből persze pusztán annyi lett, hogy fűnek-fának megadták a telefonszámomat – persze nyilván pénzért, - a személyes találkozó az úgy nevezett irodájukban pedig sosem jött létre.
Persze tisztában vagyok vele, hogy én is vonakodom egy kicsit a dologtól, nem szívesen bízom idegenre az imádott gyerekemet, biztos azért is megy ilyen nehezen. Meg igazság szerint fontosnak tartottam azt is, hogy közel lakjon, úgy gondolom, nem jó, ha a világ végéről jár ide, illetve ha este a világ végére kell neki kifizetni a taxit. És ha rászánom az időt, és mindenkivel egyenként találkozom, nyilván könnyebb lett volna a helyzet. Valószínűleg ezt kell tennem, máshogy nem lehet, ehhez azonban vennem kell egy jó nagy levegőt és belevágni. Hiszen azóta sem voltam moziban.
