Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Aaaanya gyeeeere!!!- üvöltve hívnak.
- Aaaanya gyeeeere!!!- üvöltve hívnak. Hát igen, én kellek! Valaki eközben rángatja a kezem. Istenem, így nem lehet írni! Miért mindig a jobb kezemet kell húzni, ha a másikra hajtana a gyerek, még stikában üthetnék egyet-kettőt. A monitoron landolt a pingponglabda, anyaaaaaa, gyereeeeeeeeee, a víz is forr, a tészta málik benne. Szóval én kellenék mindenhol. Mit ne mondjak, hiányzom magamnak is.
Szabó Magda írta a Régimódi történetben az anyjáról, hogy Jablonczay Lenke addig élt, amíg meg nem születetett az első gyermeke. Akkor aztán anya lett , s Jablonczay Lenke nem volt többé. Ahogy itt ülök, érzem, hogy aki voltam, már nincs sehol. És hát a közhelyek...
Az egyik kedvencem például az, amit egyre jobban el is tudok fogadni, miszerint minél többet látunk a világból, minél többet érzékelünk abból, hogy milyen lehetőségeink vannak, annál jobban tudjuk, hogy milyen keveset láttunk eddig és tapasztaltunk. Évről évre egyre jobban erősödik bennem, hogy nincs ez így jól, visszafelé kéne élnünk, de hát ezt mindenki tudja. Ha valami új kezdődik, valami elmúlik a változással. Az anyaság az egyetlen, ami soha nem szűnik meg. Ha elfáradtunk, ha szétszakadtunk ezerfelé, ha rácsuknánk legszívesebben az ajtót az egész pereputtyra, akkor is azok maradunk, akik vagyunk.
És igen, néha lehet benne fulladni, de nagyon. Ül a mellkasomon a család ezer baja, a határidős munkák, a ház, ami szalad és a lelkiismeret-furdalás, hogy fisfos vagyok, mert értékelni sem tudom, amim van. Mindenkinek megfelelek, végül meg magamnak nem. Eltűnni lenne jó. Lemenni mélyre, aztán meg feltámadni és röhögni magamon, majd megint alámerülni. Mint a hullámvasúton.
Mire rájöttem volna, hogy ki vagyok, mit akarok kezdeni magammal, addigra sok választásom nem maradt. Megyek előre, teszem a dolgom, néha széllel szemben vizelek. Néha úgy érzem, mintha az egész életem egy mélyen letaposott ösvényen szaladna, amiről csak áldozatok árán lehet letérni. És én úgy letérnék néha, de gyáva vagyok. Nem vágyok nagy dolgokra, csak szabadságra,hogy legyen időm megtalálni a belső békém. Néha olyan lennék, mint egy sebeit nyalogató állat. Nem akarnék mást, csak elmenni, összetenni a széthullott darabjaimat, és megélni a nagy luxust, fecsérelném az időt. Vagy megváltanám a világot, magamat. Tudod, mert megérdemled! Mert megérdemlem.
Néha csak annyit szeretnék, hogy független lényként ítéljenek meg. Mert mindig viszonyítva vagyok. Ahhoz képest, hogy anya, egész jó , ügyes, hajrá, így tovább…Tudjátok, én most, a jobb kezemet a rángatásból kitépkedve és nem törődve a lábos aljára égett tészta szagával, szóval most az „ahhoz képest” szeretnék lenni. Megpróbálni mindentől és mindenkitől függetlenül azt csinálni, amit csak akarok. De lehet, hogy más megoldáshoz kellene folyamodni. A béke és nyugalom érdekében, mondjuk úgy, mint Orwell 84-ében, beszüntetném a romantikus filmeket, az elgondolkodtató könyveket. Megtiltanám, hogy a régi szerelmesek beszéljenek egymással és központilag nem engedném a fényképnézegetést, valamint totális kommunizmust hirdetnék, hogy a különbségek és lehetőségek egybe mosódhassanak. Azt a mondatot pedig, hogy valósítsd meg önmagad, eretnek-listára tenném.
Most speciel nem vágyom sokra, csak a gondolkodás szabadságára. Mire átgondolok valamit, megfogalmazni nem tudom, mert minduntalan közbevágnak. Anyaaaaaa, gyereeeee! Így hát wint, született Winninger Valériát, a Nagy Lajos királyné útjáról, ezennel halottnak nyilvánítom, helyette anyaaaaaa megy, jön, ül, áll, marad, de semmiképpen nem gondolkodik. Reggelig gyászolom, aztán feltámadok. Remélem férfiként.
