Persze bizonyára én aggódom túl a dolgokat, de valahogy sokszor sajnálom a mai gyerekeket. Konkrétan, a saját kis lefáradt 8 évesemet. Félreértések elkerülése végett tisztázzuk, sajnálom az áldatlan állapotok között senyvedő gyerekeket is, akik hol háború, hol a robbanásszerűen növekvő élelmiszerárak, hol a gyerekmunka, hol pedig egyéb csapás miatt maradnak távol attól a megkívánt életszínvonaltól, amit minden gyermeknek elvárnék. Sokszor gondolok a régen élt gyermekekre, akik pusztán csak a technika, orvostudomány mai fejlettségének hiánya nélkül éltek, akár fáradtan, akár nem. Most azonban elmélyedtem egy kicsit lányom fáradt szemeiben.
Hosszúak a hetek, ráadásul szombaton még rá is húzunk egy napot, merthogy ünnepet dolgozunk le előre. Az, hogy egy átlagos hétéves, aki éppen, hogy csak elengedte az óvó néni kezét, rögtön belepottyan a reggeli időre rohanásba, az éves tanterv betartásának szoros ütemébe, a kor megkívánt követelményrendszerébe, gyakorlatilag kismiska. Csak hát fáj a gyerek feje, mert állandóan fáradt. Mert a büdös kölke még a kötelességei felett hobbizik és még gyerek is akar maradni, balga anyja meg hagyja, így sokszor túltoljuk a napot, hogy játék is maradjon. A balett, az angol teadélután, a mazsorett a kézilabda hétről hétre, de sikerült lebeszélni a rendszeres uszodáról és a korcsolyáról, csak néha kötünk görkorit, tekerünk bringát vagy fürdünk, de akkor sem faltól falig tempózva.
Felteszem azt a halk és gyakorlatilag enyhén értelmetlen kérdést, hogy mit akarunk a gyerekeinktől tulajdonképpen, hová hajtjuk őket? Folyamatosan a megnövekedett igényekről hallunk, amit mi szülők vagy teljesítünk, vagy nem, de egy fejlődő gyereknek mindenképpen hoznia kéne. S nem mi egyénileg, hanem mindannyian felelünk ezért? Kollektíven toljuk azt a bizonyos biciklit, valami felettes elvárással, amiben egyénenként senki nem látja a saját felelős szerepét, de valahogy mégis ott tartunk, ahol. S míg szegény nagymama csak a csuhababájával játszott a falu gyerekeivel a horhósban, vagy a böngében, addig a saját gyerekeinket elhalmozzuk játékokkal, amikkel már nincs ideje játszani, az utcában élő egyéb gyerekeket meg nem is ismeri.
Az internet korában az információáradat a tanulási és munkamódszerek és elvárások változását is elhozza nekünk, s ahelyett, hogy szelektálnánk, inkább megfeleltetjük a gyerekeket, illetve hagyjuk, hogy túlvállalja magát? A szeme kicsit karikás, az esti mesébe a héten többször is belealszik. Egy perc alatt büszkén megmondja, hányféleképpen lehet dobni 14-et három dobokockával, csillogó szemmel dobálja a kézilabdát a Remek Emberrel, nevetve táncol a színpadon, mint egy kis hercegnő. Az, hogy az eredmény boldogítja, mindig megnyugtat. De az oda vezető út hatványozottan látszik rajta, hiszen gyerek. Hova vezet a növekvő terhelés, még ha ennyire jól felszerelt kényelmes világban élünk is? Kisemberként nem tudni. Vagyis dehogynem, de olyan mély, meleg és simogató az a homok, ahová szép kerek fejünket dugjuk ugye? Mégis, ki fog először lassítani? Fogunk egyáltalán?
