Amikor régen a több gyerekes anyukák elkalandozó tekintettel mondták, hogy el nem tudják képzelni, mit csináltak, amikor még csak egy gyerekük volt, én magamban a hirtelen felindulásból elkövetett emberölést fontolgattam. Mert, hogy a jó életbe jön ahhoz, hogy lekicsinyelje az én problémáimat. És egyáltalán, nem látja, hogy én mekkora kakiban vagyok?
Azóta két gyerekem van és egy bitang nagy egóm, miszerint nekem van a városban, a kerületben, de legalább is az utcában, azon belül is a páratlan oldalon a legnehezebb dolgom. A gyerektelen barátnőimnek pedig elképzelése sincs arról, hogy milyen is a való világ.
Ha most becsukom a szemem, egy napsütötte réten vagyok, ahol madárkák csicseregnek versenyt a méhzümmögéssel. Meleg van, de legfőképpen béke. Senki nem kér tőlem csokis golyót, nem meséli el harsogva a táncóráját, nem kell kitörölnöm, levennem, megkennem, becsomagolnom, leszerelnem, figyelnem. A ráncaimat kisimítom, engedem, hogy kimenjen belőlem a csí, majd egy jól irányzott rúgással kinyírom az ébresztő órának nevezett mobil szörnyet. Hajnali hat óra van. Minden kezdődik elölről, s ennek sosincs vége. A dolgok abszurditásából adódik, hogy ennek drukkolok. Többgyerekes, ügyes és békés anyukák ne olvassanak! Tömény önsajnálat következik.
Hogy mekkora űr tátong a független, gyerektelen létem és a mostani betört háztartási alkalmazott létem között, végülis csak én tudhatom. Mindenesetre az első filmtörténeti cím, ami eszembe jut mostanában, a Rabszolgasors.
Kicsiny otthonunkban négyen élünk és a kutya. Az szám szerint öt. Már a reggeli bebizonyítja, hogy ahányan vagyunk, annyi félét akarunk. A Remek Ember csak teát hajlandó inni, de még véletlenül sem gyümölcsből (mert azt mi is megisszuk). Panna olyan szorgalommal issza a kakaót, mintha fizetnének érte, ám öcsike torkán nem folyhat le ez a finom nedű, ő csak gyümölcslevet hajlandó inni. Szerény személyem tejeskávéval indítja be a motorját. A kutya csak este kapja meg a magáét, reggelente csak ürít. Köszönjük. A reggeli is annyiféle, ahányan vagyunk. Mert az egyik utálja a felvágottat, lekvárt kér, a másik gabonapelyhet, a harmadik bepróbálkozik a főtt étellel, de ellenállok, s vannak, akik elfelejtenek enni. Ezek az összes étkezésre behelyettesíthető allűrök. Plusz a kutya.
Aztán a ruhák koordinálása is rám hárul, első körben gazdájukra való felkerülésükkor, második körben pedig a lakás különböző pontjairól, kisgolyó formában levadászva. Az utóbbit saját kudarcomnak tudom be. Hogy ki hányfelé megy hétköznap, tulajdonképpen evidens és természetes. Ami megsokszorozza a sötét hajamban lelhető ősz szálakat, az az egyéb programok igénye.
Ha az egyik kézműveskedni akar, akkor a másik játszóterezni menne. A múzeumban egyeskét a harmadikon érdekli egy látványosság, a kisebbik pedig az alagsorban keresi a büfét. Az egyik motorozna, a másik gyalogolna, de néha fordítva, esetleg valamelyik ragaszkodik az autóhoz, míg a másik mindenképpen buszozna, vagy a mínuszok ellenére gyalogolna.
Itthon sem jobb a helyzet. Amíg a nagy csöndesen elvonulna, a pici állatkert módjára tombol, vagy az egyik a kertben lenne velem, míg a másik a házban, szintén velem. A tévében egyszerre kéne mennie egy nagyobbaknak szóló mesének egy kisebbeknek szólóval, a fürdőszobában pedig össze kellene logisztikázni a zuhanyozni vágyót a fürdeni óhajtóval. Egyszerre. Az esti mese is maratoni: több oldal Annipanni (több könyv), Marék Veronika, Bartos Erika után, tíz centi vastag kiskamasz regény következik.
A fenti mozzanatok közé természetesen nyugodtan illesszük be a beszerzem, megfőzőm, kialmolom, elhozom, elintézem, megírom, megbeszélem részeket, s teljes lesz a kép. A Remek Ember és én várjuk a nyugdíjas éveket, akkor talán találkozunk is egymással majd békés körülmények között.
Tíz óra lesz lassan. Ha nagyon koncentrálok, eszembe jut a teljes nevem és megtalálom az ágyat is, amit néhány óra múlva megtöltünk teljes létszámmal az éjszakai invázió következtében. Arra pedig egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen volt egy gyerekkel, pláne gyerek nélkül. Bizonyára agyhalott voltam.
Lehet fújjogni, hogy nem tudom megbecsülni amim van, pedig dehogynem. Nincs is itt semmi baj, csak egy kicsit puhány vagyok. A családi koalíció azonban erős. Én pedig nem fogok lemondani.
