Itt persze nem arra gondoltunk, hogy tanítsuk járni a gyereket kolbászba kapaszkodva, hanem néhány teljesen egyszerű tanácsot szeretnénk adni azoknak, akik ugyan a klasszikusokat nem csak az ágy billegésének megszüntetésére használják, de a kormányt nehezen engedik ki a kezükből otthon is.A gyereket, ha már megszületett, nevelni is kéne valahogy. Sodródhatunk persze az árral, de előbb utóbb át fognak csapni felettünk a hullámok. Aki tutira akar menni, az sem jár jobban, mert a tankönyvfejű gyerek előbb utóbb fellázad és hozzánk vágja a Spock-könyvet, vagy Vekerdyt. Nehezíti a helyzetünket, ha ketten vagyunk, olyan mázlista szülők, akik még nem váltak el. Itt ugyanis egy légtérben kell felosztani a különböző stratégiai pontokat, s ha egyikünk A-t mond, a másik gyilkosság ellenében mondhat csak B-t. Mert milyen köcsög dolog már, ha a mami nem engedi el a tomboló hormonú Jucit a moziba, a papa meg stikában nyomja a jegyre a pénzt, s nagy mellénnyel kiáll a lázadó sarj mellett! Az teljesen világos, hogy anya eztán fél évtizedre visszalép néhány helyet a ranglétrán, apa pedig jogtalanul pompázik majd a jó fej szülő szerepében. S hogy kinek volt igaza? Gyakorlatilag tökmindegy. A nevelés alapja ott kezdődik, amikor a másik döntéseit a gyerek előtt nem kérdőjelezzük meg.
Bizonyára nehezen emésztjük meg, amikor életünk párja az indokoltnál erősebben szól Pityuhoz. Két eset lehetséges. Azonnal ráüvöltünk a másikra, hogy te állat, hogy beszélsz a gyerekkel, mire Pityu rögtön megáll a fejlődésben és rettegve nézi a két felnőtt vitáját. Ő ebből nem ért semmit, csak annyit, hogy ölik a szülők egymást, történetesen rajta. S innentől kezdve, hiába normális arc a szülő, akinek csak néha durran el az agya, többet nem mondhat semmit úgy a gyereknek, hogy ne lenne megkérdőjelezve annak jogossága. Mert olyan fajtából vagyunk, akik szeretik a könnyebbik utat választani. Ha egyszer valahol megszimatoljuk a kiskaput, sőt, rendszeres cinkostársat találunk, reflexszerűen megyünk kijátszani az erősebbik oldalt. Ezzel pedig sikeresen alá lehet ásni akármilyen jó nevelési taktikát. Lelki szemeinkkel látjuk Pityut, ahogy elindul a kallódás útján, miközben van egy „jó fej” szülője, aki mindig egyetért vele, mindenben partner, támasz a szigor és következetesség mellett. S látjuk ugyan ezt a Pityut, ahogy kirekeszti a másik szülőpárt az életéből, mert ott sokszor falakba ütközik. Az ő életében élesen elkülönül a sötét és a világos oldal. Aztán a „jó fej” szülő egyszer csak tanácstalanul áll, nézi a kezelhetetlen gyerekét, aki harcban áll a világgal, s nem érti hol rontotta el. Lehet, ilyenkor már késő, hogy a szülők elkezdjenek egy követ fújni?
De térjünk vissza oda, hogy van az a lehetőségünk, hogy beharapjuk a szánkat, amikor a tettestársunk rádörren Pityura. Ekkor lehetséges, hogy gyermekünket enyhén igazságtalan bánásmód éri, de kisebb a trauma és károsodás, mintha teljesen kiiktatódik hitelességében egy szülő. Ilyenkor mély lélegzetet veszünk és megvárjuk, amíg a vihar elül. aztán az első kettesben töltött percekre lecsapunk és vázoljuk sérelmünket, miszerint Pityu érző lény, nem volt igazságos amit, vagy, ahogy kapott. Pont. Évtizedek harcát előzzük meg. Eldönthetjük tehát, hogy magunkkal vívjuk meg az apró csatáinkat néha, vagy belemegyünk valamibe, amiben hosszútávon veszíthetünk mindannyian.
