A férjem tegnap este, elnézve este kilenckor viháncoló porontyunkat, azt találta mondani, hogy nem neveljük a gyerekünket, és ezért később biztos nehezen kezelhető lesz, meg a személyiségfejlődése sem lesz jó.Mire én veszekedést szimatolva felkaptam a fejem, és megkérdeztem, hogy ugyan írná már pontosabban körül, mire gondol.
A férjem tegnap este, elnézve este kilenckor viháncoló porontyunkat, azt találta mondani, hogy nem neveljük a gyerekünket, és ezért később biztos nehezen kezelhető lesz, meg a személyiségfejlődése sem lesz jó.
Mire én veszekedést szimatolva felkaptam a fejem, és megkérdeztem, hogy ugyan írná már pontosabban körül, mire gondol. Hogyan neveljem megfelelően neki a gyermeket, mondaná meg nekem. Mert bár éreztem szavai mögött felsejleni az igazság körvonalait, de ellenkezni ilyen nyílt támadás esetén kötelesség, no meg épp aznap este úgy éreztem, nem Lea neveletlensége a késői lefekvés oka, hanem az enyém, miszerint altatásidőben (7-9-ig) hangversenyre mentem. Ezért a szegény árvának ezen a késői órán lehet csak az anyahiányát kielégíteni.
Mire azt a választ kaptam, hogy egyrészt ő nem tudja, hogy kell gyereket nevelni, de látja, hogy mi semmit nem csinálunk és nem magyarázzuk neki elégszer, hogy mit nem szabad és mit szabad és miért, minden csak úgy megtörténik nálunk, másrészt viszont persze ő nem azért mondja, mert baj, csak megállapította. Mert például lehet, hogy az esti szopi után már nem kéne hagynom, hogy a kicsi randalírozzon (igaz – nem is szoktam gyakran), és bár ő nagyon szeret együtt aludni, de lehet, hogy meg kéne tanítani külön és egyedül elaludni. Meg hogy mindig mindent megengedünk.
Erre már tényleg nagy gomb szemeket meresztettem, mert ugye nálunk az van, hogy amikor egy időben bepakolásztam a gyermeket az erre a célra beszerzett, úgy nevezett „rácsos ágyba”, akkor az én édes uram kicsi száját lefele görbintette, és megjegyezte, hogy ő úgy szereti, ha mellette alszik és ébred a kislánya. Amint hogy az éjszakai szoptatást is mindig nagyon pártolta, meg egyáltalán a non-stop szoptatást, és csak akkor kezdett az éjszakai leszoktatásban közreműködni, amikor látta, hogy tényleg nagyon rossz állapotban vagyok már. Innen is üzenem, hogy Lea már három hete sír emiatt éjszaka, és nem úgy tűnik, mintha leszokna a felébredésről. Igaz, alkalmanként csak pár percet, de az épp elég ahhoz, hogy mi felébredjünk és tehetetlenkedjünk és mindenki szarul érezze magát.
Azóta ezen töröm a fejem, hogy akkor most hogyan kezdjem el hirtelen egyik napról a másikra nevelni a gyerekemet. Mert az én fejemben tulajdonképpen van egy rendszer – ami nekem fáj vagy neki fájhat azt nem csináljuk, minden mást lehet; valamint délután, este és éjszaka igyekszünk aludni: ez kevésbé megy még. Harmadszor pedig: próbáljunk meg naponta ötször úgy tenni, mint ha ennénk rendes kaját, ha nem sikerül, nem tömöm meg, de legalább tegyünk rá kísérletet. (Az esetek minimum felében nem sikerül.) Ja, és nem dobáljuk le közben a kaját a földre. Mindez a nem nevelés nekem épp eléggé kitölti időben és feszültségben is a napomat, és ezért most bajban vagyok, hogy hogyan csináljam ügyesebben, látványosabb eredményeket elérve a dolgot. Mert úgy látszik, az nem elég, ha tud puszit dobni, meg telefonálni, bármilyen hasznos dolgok is legyenek ezek.
Mivel egyetlen más kisgyereket sem ismerek közelről, ezért eddig csak néha gondoltam azt, hogy kivételesen neveletlen a gyerekem, de lehet, hogy akkor valamit nagyon elrontottunk? Illetve én, hiszen ő csak este hattól nyolcig-kilencig látja a dedet.
Ti alakítotok ki stratégiát közösen a párotokkal? Vannak nevelési elveitek és koncepciótok? Beleszól a férj a kettőtök közt játszódó meccsekbe? Ki neveli azt a büdös kölköt, vagy neveli bárki is egyáltalán? Van értelme ennek a nevelősdinek, vagy csak éljünk együtt – persze ahhoz először magunkat kéne megnevelni, ahhoz meg nagyon nem fűlik a fogunk.
