
Aztán ezen a héten látogatást tettem egy másik szülészeten is, hogy családunk egy most érkezett újszülött tagját megtekintsem, és ez a kórház zöld volt, borzasztó zöld. Nem hittem a szememnek, amikor benéztem a szobákba, minden össze volt zsúfolva, a folyosón is rosszkedvű anyukák mászkáltak, akik elkezdtek velem kiabálni, hogy ne használjam az ő vécéjüket, pedig már majd’ be pisiltem, kezükben ordítottak a gyerekek és még a plafonról is látogatók lógtak, akik ott nyomorgatták a kisbabákat. A zsúfoltság nyilván a mostani kórházbezárásoknak tulajdonítható, az egészben azonban a legrosszabb a szag volt, az a tipikus kórházszag, amitől az embernek rögtön valami betegség jut az eszébe. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom meg a méhem, és az első gondolatom az volt, hogy én nem akarok szülni, én nem tudtam, hogy ez ilyen.
Sosem fordult meg a fejemben az otthonszülés, mert az orvosomban tényleg maximálisan megbízom, de hirtelen azt gondoltam, biztosan ez a kórházszag lehet az, amiért valaki úgy dönt, hogy köszöni, inkább otthon marad. Azt a kórházat, ahol szülni fogok, még nem láttam, jövő héten nézzük meg a szülésznővel, és szerencsére eddig többnyire jót hallottam róla. Remélem lesz néhány Bambi a falon.