- Figyi, este kilenc, Nyugati, óra alatt!
- OK, csőkutya!
Nos, ez a beszélgetés, ily röviden, cirka 7 éve nem zajlott le. Mert a gyerek és a spontánság két külön dimenzió.
Persze lehet spontán hányást takarítani, meg rohanni az ügyeletre, mert lenyelte a gyerek a fél gyerekszobát, meg venni azonnal pótcumit. Szóval amúgy az élet gyerekkel valóban olyan, mint egy sürgősségi osztály, de az, hogy simán megbeszéljek egy röpke találkozót, ami össze is jön... Ezt néha nehezen viselem, mivel régen szerintem nem is voltam soha itthon. Este mozi, kocsmázás, házibuli? Elég volt egy kétmondatos telefon, s már le is zsugáztuk az aznap estét. Ma viszont egy olyan találkozót, ami két perc szervezést és mondjuk este 2 órát vesz igénybe, megközelítőleg 4 hónapig készítünk elő.
Kezdjük azzal, hogy az igény felmerül, hogy szeretnék végre a csajokkal találkozni, egyedül, férj nélkül. Világos. És nem itthon, hogy jönnek látogatni, mert az annyira nem zsír, hanem ÉN mozdulok ki. Felveszek egy csini göncöt, nem a melegítőt, kifestem magam, emberek közé vegyülök, esetleg még stikában stíröljük a palikat is. És röhögünk, meg sírunk felváltva.
Naptár szerint tavaly októbert elejét írunk. Meg is beszéljük, hogy amint az első gyermekem kiheveri az aktuális eboláját, nyélbe is ütjük a fenti mókát. Aztán, miután első gyermek kiheverte, második beleesett. Ezután én is, így kapásból elmúlt az október. November elején az első gyermek újabb betegséget kapott, a második pedig oltást, amitől olyan volt, mintha újabb betegséget kapott volna. A problémamentes, köztes napokon sajnos senki nem ért rá, mert a gyermek nélküli nők nagyon dolgoztak, akinek meg már volt, féltek, hogy átadom a kórságot.
Eljött a december. Megbeszéltük a találkozót. A dátum előtt azonban eszembe jutott, hogy vidéken leszünk, újabb egyeztetés. Célidő még mindenképpen karácsony előtt. Télapókor kitört az oviban a skarlát. Lányom sikeresen elkapta, a gyerekkel rendelkezők a kerületünket is kerülték. Karácsony előtti héten megkezdődtek a céges protokoll-látogatások. Zsinórban három napot végigsmúzoltam férjjel, minimum 10 centiméteres sarokban. S végre eljött egy olyan este, ahol a saját barátaim vannak, és el is jutottam oda.
Kár, hogy én vezettem, hogy kezdett a lázam felmenni, hogy szarul éreztem magam, mert a fejem olyan fos volt, de sebaj, majd szilveszterkor! (a gyerekes párok feltűnően kerültek az este folyamát, elvégre biztosan skarlátom van) Szilveszter este 39 fokos lázzal feküdni szar! Levegő után kapkodni, fulladozni szintén. Nem baj, majd jövőre bepótolom az idei lemaradást. Januárban újabb időpontegyeztetés. Úgy tűnik, hogy a csillagok is jól együtt álltak, mert közelgett a nap, a gyerekek virultak, senki nem csinált kötelező családi programot. A csajbulit megelőző este számot vetek, mit kell csinálnom, hogy mindenképpen kerek legyen az estém. Hajmosás, fekete felső kimosása, férj hazarendelése minimum hatra.
A találka napján reggel még eszemben van, hogy este kimozdulok. Mire a játszóra érünk délután, huss, kimegy az egész a fejemből. Különben is, alig várom, hogy este nézzem a Született feleségeket. A gyerekek giga hülyék aznap, délután rajta ragadok a neten, és csak a véletlennek köszönhető az MSN: Viki, este 8!
Tehát hajat nem mostam, a férj 8-ra jön haza, mert nem egyeztettünk, a felsőt sem mostam ki, és rohadt fáradt vagyok. Nem baj, most vagy soha, mindenképpen mennem kell. Nyolckor, pecsétes farmerban, zsíros hajjal még vacsoráztatok és nem is látom az esélyét annak, hogy hamarosan elindulok. Fél kilenckor repetát mesélek, mert most Kipp Kopp is kell. Jó, legyen.
Kilenckor végre eljutok odáig, hogy felvegyem az első pólómat a szekrényből, egy villámszemceruzázást végezzek és a csatakos hajam két copfba fonjam. Persze már nincs időm arra, hogy BKV-val menjek, így az esti borozás is ugrott, nem baj, az alkoholmentes sör is jó. Mire a helyszínre érek, a lányok már kellőképpen bemelegítettek, és mindenki nagyon csinos.
És akkor, ott abban a két órában, végül mégis megint húsz éves vagyok. Eszembe sem jut, hogy előző nap találtam egy csomó ősz hajszálat és a fiatalságomat sirattam. Úgy röhögünk, mint a csitrik, egyszóval lemegyünk gyerekbe. S mire belelendülünk az aktuális pletykákon túl, hogy az élet magvasabb oldalát is kitárgyaljuk, addigra valakinek tuti haza kell mennie. Ez a valaki pedig legnagyobb százalékban én vagyok. Mert ugye, mindjárt kelni kell.
Szóval, mindent összegezve, az anyaság egyik fárasztó oldala, hogy szervezni kell mindent. Még egy sima közértbe kiugrást is össze kell vetnem a gyerek gyomortartalmának és a pelenka súlyának dimenziójával, a hatszázezer ruhával, amelybe belenyomom, az út közbeni tökölések idejének előre látható kiküszöbölésével. Mert csak úgy nem csinálunk semmit. Szóval az igény megint felmerült egy csajos találkozóra. Szóval nyárra talán összehozzuk. Akkor kevesebb az ebola, a munka és amúgy is olyan messze van. S majd úgyis spontán megszervezzük…
win
