Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem orvosi műhibákról írok és rémisztgetni sem szeretném a kismamákat ezzel a történettel.
Nem orvosi műhibákról írok és rémisztgetni sem szeretném a kismamákat ezzel a történettel. Azért mesélem el, mert az eset után jöttem rá, hogy mennyire fontos egy olyan szülész-nőgyógyász, aki nem csak szakmájában jó, hanem emberileg is megállja a helyét.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor sikeresen leállamvizsgáztam. Aznap este határoztuk el: diploma megvan, szeretjük egymást, nyáron lesz az esküvő, akár jöhetne is a baba. A gyógyszereimet lehúztuk a vécén és elkezdtünk nőgyógyászt keresni.
Egy ismerős ajánlására jutottunk el egy idősebb orvoshoz, első vizsgálatkor vázoltuk neki a helyzetet: abbahagytam a gyógyszert, gyermeket szeretnénk. Akkor kellett volna elmenekülni, amikor közölte, hogy a gyógyszer abbahagyása után három hónapig biztosan nem fogok teherbe esni. Azt olvastam, hogy ennek pont az ellenkezője az igaz, a tabletták elhagyásakor könnyebb teherbe esni.
Mivel nem volt túl szimpatikus a doki, kerestem egy másikat. A fiatalos középkorú nőgyógyászt a neten találtam, rokonszenves és barátságos volt, de megtartotta azért a három lépés távolságot. Abban maradtunk, hogy ha elmarad a menstruációm vagy pozitív a terhességi tesztem, jelentkezem.
Nem kellett sokat várni, a gyógyszer abbahagyása után jelentkező vérzés után nem jött meg többet. A teszt viszont negatív volt. A fiatalabb doki ultrahangon sem látott semmit, azt mondta, várjunk még néhány napot. Mikor nem történt semmi, elküldött vérvételre, hogy abból nézzék meg a hcg szintet. A laborban valamit elkavartak, aznap nem tudták megmondani az értéket. Hazafelé vettem még egy tesztet, amely pozitív lett. Hívtam a fiatalt, mondta, hogy örüljek neki, holnap még biztosabbat fogunk tudni, ha meglesz a laboreredmény.
Itt követtem el egy majdnem végzetes hibát. Mint első terhes, rettentően szorongtam a neten olvasott információk miatt, aggódtam, hogy nem méhen kívüli-e. (Visszahívtam a dokit ez ügyben még egyszer, megnyugtatott, hogy másnap a vér hcg szintjéből kiderül.) Annyira izgultam és féltem, hogy felkerestem az idős dokit még aznap este (úgy szerettem volna látni ultrahangon a picit).
Este hétkor érkeztünk a magánrendelőjébe, ahol az ultrahang képernyőjét figyelve aggodalmas hangon közölte, hogy itt bizony nincs semmi méhen belül, egészen biztosan méhen kívüli a terhesség. Ezért azonnal beutalt egy budai kórházba. Nem mertem vitatkozni vele.
A kórházban alig aludtam éjszaka. Azt álmodtam, hogy a baba jó helyen van, csak még kicsi és nem látszik. Reggel nem vettek vért, ahogy vártam, pedig abból nagyon hamar meg lehetett volna állapítani a méhen belüli terhességet.
E helyett csináltak még egy ultrahangot (aki átesett már hüvelyi ultrahangon, az tudja, hogy nem a legkellemesebb érzés). Borzasztóan fáztam a vizsgálat alatt. Az idős orvos ekkor is megerősítette, hogy nem lát semmit a méhben. Nem sokkal később megvizsgált az osztályvezető főorvos is, hogy alá tudja írni a műtéti papírokat. Szenvtelen, már-már gúnyos hangon közölte, hogy ez méhen kívüli terhesség. Még a vizsgálóasztalon feküdtem és keservesen sírni kezdtem. Erre rám kiabált, a szavai most is itt csengnek fülemben: „Azért nem kell egy százas csomag papírzsebkendőt telesírni!” Ott feküdtem öt-hat ember előtt kiterítve, megalázva és azzal a tudattal, hogy a babámat ki fogják szedni belőlem.
Nem görcsöltem, nem véreztem, és vérvizsgálatot sem csináltak, ennek ellenére szinte azonnal betoltak a műtőbe. Elaltattak.
Amikor magamhoz tértem, a nővér közölte velem, hogy nem volt méhen kívüli terhességem. A dokim is bejött este, emlékszem, ahogy a zsebét simogatta, várta volna a borítékot, de a kérdéseimre, hogy akkor most mi is van a babával, nem tudott válaszolni.
Másnap reggel csörgött a mobilom, a fiatalabb doki asszisztense hívott, hogy ne aggódjak, minden rendben, olyan magas a hcg szintem, amely bizonyítja, hogy méhen belüli terhességről van szó. Ekkor megint elsírtam magam és elmondtam neki, mi történt. Nem sokkal később felhívott az orvos is és finoman letolt, hogy mit keresek én a budai kórházban. Felajánlotta, hogy ha gondolom, visszamehetek hozzá és megvizsgál. Ha nem akarok visszamenni a kórházba, a varratokat is szívesen kiveszi.
Még aznap elhagytam a kórházat és elmentem hozzá. Az ultrahangon icipici petezsák látszott, sírni tudtam volna a boldogságtól. Az orvosom azt mondta, ne aggódjak, az altatástól nem lesz baja a kicsinek. Menjek haza, pihenjek.
Néhány nap múlva felhívott az idős orvos is, hogy miért nem mentem vissza varratszedésre és vizsgálatra. Mondtam neki, hogy találtam másik orvost, aki már látja a méhen belül a terhességet. Rövid csönd volt a vonal végén, majd ezeket mondta: „Ne reménykedjen, úgysem marad meg a baba.”
Szerencsére nem lett igaza. A méhen kívülinek nézett lányom 8 hónappal később egészségesen megszületett, most volt négy éves.
A fiatalabb dokinál azóta szültem még egy babát, és három jó barátnőmnek is ajánlottam, azóta ők is hozzá járnak. Igaz, négy év elteltével is azzal húz, hogy „De ugye ide jön, ha problémája van és nem a másik kórházba?”
