Mert elfelejtjük a legfontosabbat, azt, amit egy kedves barátom az El Caminóra igyekvőknek tanácsol:
„Ne felejtsd el élvezni az utat!”
Hát így vagyunk mi az egész élettel, robotolunk, hogy meglegyen mindenünk, futunk a vágyaink után, miközben eltelik az élet, és végül rájövünk, hogy valójában nem is éltünk. Mert azt hisszük, ha elérünk valahová, ha birtokolhatunk valamit vagy valakit, akkor boldogok lehetünk. Ám az öröm pillanatnyi, mert már a következő kilométerkőre gondolunk. S miközben haladunk egyik állomástól a másikig, a jövő vágya elnyomja bennünk a jelen boldogságának lehetőségét.
E „nem élés” mögött saját tudati kondicionáltságunk áll. A létről és a boldogságról ugyanis egészen más fogalmaink vannak, mint ami a tényleges valóság.
Földi létünk folytonos változás, ezt elfogadva és együtt mozogva vele a boldogság állapotait tapasztalhatjuk meg. A feltétel az, hogy átadjuk az irányítást felsőbbrendű énünknek, aki a jelenben dönt, a jelenben cselekszik, s így kiragad minket a külső erők fogságából.
Az élet különböző aspektusairól alkotott elképzeléseink egónk szüleményei. Az egónk pedig nem a valódi énünk. Csak azonosítjuk vele önmagunkat… ám így téves képet alkothatunk magunkról, amelynek semmi köze a valódi lényiségükhöz.
Az ego csak a múltban és a jövőben létezhet. A boldogság megélésére pedig – ahogyan azt a megvilágosodott mesterek egybehangzóan állítják – csak a jelenben képes az ember. Ezért az ego által vezérelve nem lehet megtapasztalni a boldogságot, a szenvedést viszont annál inkább. Az ego félrevisz, elhúzza az orrunk előtt a mézesmadzagot. Csakhogy, amint elérjük, kiderül, nem méz vár ránk, hanem keserűség.
Folytatjuk – holnap, a jelennel!
