jelen - Dívány

Az egyik pillanatban még torkaszakadtából üvölt, a következőben pedig már hangosan kacag, vagy nyugodtan rajzol tovább. Normális ez? Különösen a kisgyerekek (2–4 év) képesek elképeszteni minket hangulatingadozásaiknak szélsőségességével. Sokszor már szinte komikus, nem lehet komolyan venni. Pedig számukra ettől még lehet valódi.

A koronavírus ellenére a ma világára talán még mindig az az alapgondolat jellemző, hogy legyünk nagyok. Ha nagy vagy, sikeres, híres és népszerű, akkor majd boldog leszel. Pál Feri atya szerint azonban ez inkább nincs így, mint így van. Mégpedig azért nincs így, mert az ember kicsi – még azok is, akik önmagukat nagynak tartják. Azért kicsi mindenki, mert mindenki véges, esendő, mulandó. Mindannyian meg fogunk halni, és még el is fognak felejteni minket. A kérdés az, hogy hogyan lehetünk akkor jól? Hogyan élhetünk tartalmas életet? A kicsi ember nagy lehetőségéről, a múlt erőforrásként való felhasználásáról és a szabadon alakítható jövőről beszélt Feri atya a Három Királyfi, Három Királylány rendezvényén. Beszámoló.

Amikor környezetvédelemről beszélgetünk, gyakran merül fel, hogy tekintettel kéne lennünk az utánuk jövő generációkra. Milyen élet vár a gyerekeinkre és az ő gyerekeikre, ha most becsődölünk, és nem tudjuk megfékezni a küszöbönálló katasztrófát? Ez a rémisztő gondolat sok ember számára motiváló lehet, de megvan az a veszélye is, hogy a távoli időkeret nehézzé teszi a probléma jelenben való megragadását. Egy új kutatás szerint azonban nemcsak a jövővel, hanem a múlttal kapcsolatos tudatosság is segíthet minket a megküzdésben.

A 19. században egymástól függetlenül munkálkodva két tudós nagyon hasonló vizuális illúziót fedezett fel, melyek máig sok művészt és tudóst inspirálnak. Az optikai csalódás magyarázatára megannyi elmélet született. Ezek közül talán a legizgalmasabb azt mondja, hogy az illúzió azért jön létre, mert az agyunk sikertelenül jósolja meg a jövőt. Mi zajlik le bennünk, amikor az ábrára nézünk?

​

​

​