Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Popper mindezt nyálkás, kereskedelmi lelkizés nélkül teszi, nem jelenti ki, hogy minden ember beteg pszichopata, csak nem tud róla - és ettől válik hitelessé. Őszinte, gyakran illúzióromboló véleménye is ezt tükrözi, ám amit tanít, azt alkalmazza is. Világlátása egy magaslesen távcsővel kuporgó filozófuséhoz hasonlít, aki csak vizsgálja a természetet anélkül, hogy komolyabban beleavatkozna. Tudása hatalmas, éppen annyira ismeri a régi mesterek tanításait, mint az ortodox vallásokat, a new age-t, vagy a mai világ emberének zaklatott elméjét. A szintézis kialakítása, megteremtése nehéz, ezt ő is belátja. Élete szerves részének tekinti, hogy másokon segítsen, és minden szavában magunkra ismerünk. Vizsgál, megállapít, kérdez, levonja a konzekvenciát és tanít. Vagy inkább mesél. Mintha azt mondaná, hogy egy hiteles filozófus igyekszik mindenkit leszoktatni a filozofálásról. Kijelenti, hogy az emberi tudat nem egy zsák krumpli, amit leteszünk valahova és ott van, hanem egy folyamatosan változó, fejlődő dolog. Ma virágos kedvünk van, holnap talán borús lesz.
„Valószínűleg az emberi kapcsolatokban a rendetlenség, a rendezetlenség fokozatosan bűnné tud válni. Mindez elsősorban jó- vagy rosszindulat, esetleg közöny, nemtörődömség, gyakran valós vagy vélt sérelmek nyomán keletkező bosszúvágy, kegyetlenséggel és gyűlölettel teli megtagadása és elszakítása mindennek, ami egykor szép és jó volt egy kapcsolatban."
Akiben zűrzavar van, a környezetében is zavart kelt
Akiben rend van, az rendet teremt maga körül, és fordítva. A világon mindennek van kisugárzása, az árokparti kövektől a programozó matematikusig. Ami nem mindegy, az az energia minősége. Tudományos növénykísérletek igazolják, hogy a fa megérzi a favágót, aki azzal a szándékkal megy hozzá, hogy kivágja, és ekkor a félelemhez hasonló, zavart jeleket produkál. Ez mérésekkel bizonyított és dokumentált tény. A jóval magasabb tudatszinten álló ember is hatással van környezetére, pusztán a gondolatival és a világhoz való hozzáállásával. Amikor egy gyermek megszületik, viszonylag egy üres füzet - a körülmények írják tele. Viselkedése, reakciója egyfajta válasz arra, ahogy a környezet viszonyul hozzá. Gyermekkorban nagyon sok minden eldől és berögzül, pozitív és negatív élmények egyaránt, és ha valakiben túlsúlyra billen a negatív emlék, akkor abból egy nehezen kezelhető felnőtt lesz, ha viszont a pozitív élmények rögzültek a lelki merevlemezre, akkor egy úgynevezett normális embert kapunk. Egyszerű ez. A felnőtt már egy bizonyos tudáshalmaz birtokában van, kifejlett egoval, és ilyen-olyan gondolatokkal, formálni képes környezetét. Lelkiállapota (akarva-akaratlanul) kisugárzik az őt körülvevő világra. Bajainkért sokszor a külső körülményeket vádoljuk, pedig mi faragtuk, teremtettük olyanná azokat. Ha rendet rakunk magunkban, a legnehezebb helyzetekben is megtaláljuk a megoldást.
Figyelj csak! Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél
Ahogy Popper Péter oly találóan és velősen megfogalmazta: "A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen." A hétköznapi ember hajlamos elmerülni a megváltoztathatatlan múltban és remegve várni a jövőt. Pedig a múlton merengeni olyan, mintha a lerágott csontot elraknánk a mélyhűtőbe, a jövő pedig nem több délibábnál. Az egyetlen okos megoldás a jelenben lenni, a jelen helyzeteit tökéletesíteni - mert abból lesz az, amit jövőnek nevezünk. A szorongó embert leginkább a képzelete nyomasztja: fölöslegesen, de azért teljes erőbedobással próbálja megsaccolni a jövőt, felkészülve a legborzasztóbb történésekre is. Nyugtalan elménk olyan, mint egy rakoncátlan majom: ha nem tud valamivel foglalkozni, akkor unatkozni kezd, ilyenkor pedig az ember hajlamos önsajnálatba merülni. A legegyszerűbb fegyver, ha megpróbáljuk megérteni félelmeinket (eredetüket, természetüket), és tudomásul venni, hogy nem minden probléma tragédia.
„A szeretet annak a megélése, hogy valami igencsak fontos az ember lelki egyensúlya, kielégülése, önértékelése, biztonsága szempontjából. A félelem pedig abból a felismerésből fakad, hogy a fontos kapcsolat nem abszolút, hanem bizonyos feltételek betartásához kötött, tehát adott esetben elveszíthető."
A mai társadalom emberének - kisebb-nagyobb mértékben - zaklatott az elméje. Mindenkinek. Ez együtt jár modern kultúránkkal. Az érzelmek elszabadultak, és a technikai fejlődés már inkább dekadencia - az ember naponta vált mobiltelefont, és ha nincs is pénze, technikai kütyükre mindig futja. Érzelmeink kavarognak, számos dolog csábít ezerfelé. Vágyakozunk és félünk. A szeretet üzletté vált, a párkapcsolatokba beköltözött a politika. Úgy tűnik, hogy az embereken úrrá lett az unalom, és ezért szaladnak újabb-és újabb érzék kielégítések felé. Érdekes megfigyelni, hogy az ember alig várja, hogy végre alávethesse magát valamilyen érzelemnek (legyen az harag, vagy túláradó majomszeretet) hajlamos túlzásokba esni és egyáltalán nem akarja megérteni, se irányítani érzelmeit. Abban a hitben él, hogy átadni lényét a haragnak és a mohó vágyakozásnak teljesen normális. Pedig a legtöbb probléma az emóciók tágas spektrumában keresendő. Érzelmeink fegyelmezetlenek, meggondolatlanok és reakciósak - az egyetlen módszer, ha megértjük azok illuzórikus természetét. Rengeteg fölösleges energiát pazarolunk el azzal, hogy túl sokat időzünk a múltban és a jövőben.
Megoldásként egy elképzelt, idealizált jövővel ijesztgetjük, vagy vigasztaljuk magunkat, miközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett, így nem éljük át kellő intenzitással azt. Ez a Hazudj magadnak, hogy boldog légy! elve, ami csak időhúzás, sebtapasz, és nem megoldás.
„Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz."
Nem akar lebeszéni az öngyilkosságról
A Fáj-e meghalni című kötete talán a legismertebb és legátütőbb műve. Habár az említett kötet 1999-ben jelent meg, a kérdés a 2010-es évben is izgalmas és borzongató. Nem beszélve arról, hogy a halál mindig aktuális, örök téma. A pszichológus-közíró szerző ebben a művében a halálról, a halálfélelemről, a test és lélek viszonyáról, az öngyilkosságról, az erkölcsi világrendről, a haldoklásról és a gyászról elmélkedik. Válaszolni próbál olyan kérdésekre, hogy mit tegyünk a halálfélelemmel, miben érdemes hinnünk, és mi az a kevés, amit az "ismeretlen birodalomról" tudhatunk. Józanságát és elfogulatlanságát például az a nagyszerű gondolata bizonyítja, melyben senkit nem akar lebeszélni az öngyilkosságról: egyszerűen elmondja, mi is az, és ha már mindenképpen elszántuk rá magunkat, hogyan csináljuk.
Ha leugrunk a tetőről, azzal csak mocskot csinálunk és megijeszthetjük vele a gyerekeket, nem beszélve arról, ha esetleg túlélnénk és egy életen át társunk lenne a tolószék. A gyógyszer túladagolásba nem biztos, hogy meghalunk, legfeljebb nagyon rosszul fogjuk érezni magunkat a gyomormosást követően. A csuklófelvágáshoz megint gyomor kell, azonkívül fájdalmas és gusztustalan. Konklúzió: a legtutibb módszer az éhenhalás - amikor nem veszünk magunkhoz több táplálékot és a szervezet szépen, folyamatosan leépül. Teljesen fájdalommentes, nyugodtan elszenderedünk tőle és beleájulunk a halálba (következő újjászületésünkbe). Ezt a receptet nem sokan merték leírni addig - persze, a szerző ezzel nem öngyilkosságra buzdít, nem akarja trenddé tenni, inkább ellenkező értelemben. Életet önt az öngyilkosjelöltbe, rávilágít nagyon is fontos lényére, életére, aki ezáltal meglátja önmagát és kineveti korábbi szándékát - ez a tökéletes terápia.
Siva nevető tánca
A szerző legutóbbi könyve tavaly jelent meg Válság és megújulás kívül és belül (Siva nevető tánca) címmel. A kötetben a különböző kultúrkörökben megjelenő társadalmi és magánéleti krízisek okait kutatja. Vizsgálódása nem kerüli el a nagyon is rászoruló magyar társadalmat sem. Nem direkt módon elemez: a válság és a depresszió legyőzése érdekében az ember belső lelki építkezéséről elmélkedik. Nem keres bűnösöket és szenteket, nem teremt pánikhelyzetet, de reményt sem ad sokat. Csupán kis kapaszkodókat nyújt, ami a jelen kor emberének éppen elég, mert a nagyobbakat talán meg se látná. Ahogy eddigi köteteiben megszokhattuk, most is komoly idézeteket, példákat alkalmaz a teljes közérthetőség érdekében. Ahogy maga a szerző írja könyvéről:
"Ami él, mozgásban van. A történelem, a társadalom is. A lényeg: Nincs olyan inga, amelyik csak az egyik irányban leng ki. Testileg, lelkileg, társadalmilag nagy események váltogatják egymást. Ne ítélkezz túl korán, hogy jók-e, vagy rosszak! Pusztulás és újraszületés ugyanaz a folyamat. Az új eljöveteléhez a réginek meg kell semmisülnie. És ez sokszor fájdalmas, ijesztő megrázkódtatás, egyéni sorsunkban és kollektív életünkben is. Ennek ellenére ne ess pánikba, mert ez csak rontja a helyzeteket. A kiváró nyugalom megőrzése lenne az ideális, a legnagyobb zűrzavarban is. Csak hát érzékeny és önmagunkat féltő lények vagyunk. Tehetünk magunkért valamit válságok idején? Ebben próbálnak segíteni ezek a tanulmányok. Talán nem adhatnak sokat, de a bajban a legkisebb kapaszkodó is hasznos és megnyugtató lehet."
