Más halálán jó csámcsogni, csak úgy, amit talán F. néni, nagyanyám öreg barátnője indokolt a legjobban. Ő minden héten legalább egy temetésre elment, mindegy volt, hogy ismeri-e a testet vagy a családját. Kijárt. Azt mondta, a temetőben a rokonokat figyelve mindig egészen bizonyos lehet abban, hogy ő maga él, és egy kicsit úgy érzi, ez az egész ügy csak mással történhet meg, vele nem.
Így tehát ma megint el lehet felejteni a saját elodázhatatlan halálunkat, megint van egy jó kis közhalálunk, amiről beszélhetünk, cikkezhetünk. Milyen rendes ez a Jacko, még az élete árán is megmentett bennünket a haláltól. Pedig ő sztáréletről mondott le a kedvünkért.
A Jacko-féle felfúvódás-elmélet (JBBT)
Egy másik jelenséget is megfigyelhetünk egy ilyen vissza nem térő pillanatban. Hasonló a korai felfúvódásos univerzum modellekhez: egy rövidke pillanat alatt óriási kiterjedés-növekedés következik be. A Jackóban lévő és közvélekedésileg is úgy-ahogy elismert borsónyi jóság ilyen rövid idő alatti hatalmas kiterjedésére gondolok.
Néhány órával halála előtt Jacko még a tökéletes lábtörlőt testesítette meg, rá mindenki minden bűne szabadon projektálható volt. Ő volt az, akit elő lehetett venni, ha tényleg semmi téma nem akadt celebfronton. Mindig meg lehetett kicsit alázni, belerúgni, ő volt a hivatalos „Jézusom, de szétesett ez az ember!” mintapéldánya (már csak egy Amy Winehouse-unk maradt, tessék jobban megbecsülni...). Ha meg akartuk akasztani a szomszéd gyerekét a fejlődésben úgy, hogy senki se gyanakodjon ránk, tízből kilencen biztos, hogy egy késői Jacko-poszterért nyúltunk volna. Anyám is ehhez folyamodott: „Látod, fiam, ilyen csúnya leszel, ha nem eszed meg a finomfőzeléket!” (máig is imádom…)
És ő ezt tűrte, nem perelt, nem ugrándozott, elfogadta a szerepet, amit kínált neki a világ, és amit nyilván ő is választott magának. Paprikajancsiként talán sosem alázta magát, ezt megadhatja neki bárki.
Egyetlen kicsi, szemernyi jóság volt benne, az, hogy szerette a gyerekeket – ezt környezete gyakran említette. Hogy így vagy úgy, az talán sosem derül ki, mindenesetre közvélekedésileg aligha mosható le róla, hogy úgy. Szóval 24 órája Jacko még sokkal inkább botrányhős volt, csőd szélén táncoló magányos őrült, aki a visszatéréséről sző álmokat, és közben a paplan alatt korhatár alatti kisfiúkat dugdos. De aztán váratlanul meghalt. Belevizelt a puncsostálba.
De ne siránkozzunk azon, hogy elvesztettünk egy leányt… És tényleg. Ma reggel az újságok a jóságos adakozóról, az afroamerikai Teréz anyáról írnak, aki sanyarú gyermekkor után csodás karriert futott be, és ennyi meg ennyi jótékony célú alapítványnak tagja és rendszeres adakozója. A netes magazinokból más sem folyik, mint hogy ez az ember mekkora jótét lélek és nem mellesleg szupersztár is volt. Egy napon belül így megjavulni – J. nagy tanítást tett le az asztalra.
Talán az alapítványok nyernek valamit Jacko távozásával. Mert egy pozitívnak tűnő ügyért, emberi szenvedések ellen küzdő szervezet egyéb módon ma nemigen kerülhet bele az újságokba, mint így. Javaslom, mindegyik fontolja meg, hogy gazdag, nagyon öreg, híres és felettébb botrányos figurákat keressen donátornak.
Normális ez az egész jelenség? Vagy csak én vagyok totál őrült ebben a világban? Vagy csak az élő embert nehéz tisztelni, mert nem úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle, ezért kényszerűen megvárjuk, amíg elpatkol?
Hm? Kijön az Elmű embere lekapcsolni az áramot: „mekkora szemét és érzéketlen barom!”, de ha kifelé menet leesik a lépcsőn, és elköltözik, akkor „jó ember volt végül is, csak a kötelességét végezte, nem érdemelte volna meg, hogy ilyen fiatalon…”? Vagy inkább: „na, most aztán intézkedhetek napestig, hogy valami legyen ezzel a szerencsétlennel a kertemben”? Esetleg spirituálisan felvilágosult, mindent értő közösségben: „szegény ember, én meg tudtam neki bocsátani akkor is, amikor az óradobozt szerelte, de hát utolérte a saját karmája…”.
Hogy van ez?
