A boldog gyermekkorhoz a gondtalanságot, vidámságot kötjük, és ki-ki szeretné ezt megadni csemetéjének. Találkozzon az élet árnyoldalával minél később, gondoljuk.
Igen ám, de a világ nem kizárható. A gyermek látja az utcán a hajléktalan embert, elcsíp egy-egy mondatot a híradóból, amiben épp egy háború eseményeiről tudósítanak. Betegség üti fel a fejét, meghal egy rokon vagy barát, betörnek a szomszédba. A külvilág eseményei is arra indítják, hogy kérdezzen, de aktuális kiindulópont nélkül is eljön az időszak, mikor a szülő talán még a védendő kisgyereket látná benne, de őt már az élet és halál súlyos kérdései foglalkoztatják.
Mérei Ferenc, a híres magyar gyermekpszichológus a kilencedik életévre teszi a metafizikus nyugtalanság időszakát. Ekkor a legtöbb gyereket elkezdi foglalkoztatni, mi lesz velünk, ha meghalunk, ő is meghal-e, a mama is meghal-e... A legtöbb szülő manapság ennél előbb találkozik hasonló kérdésekkel, hiszen több inger éri a gyerekeket, amik óhatatlanul előbbre hozzák, hogy szembesüljön az élet súlyos kérdéseivel. Általában is tapasztalható, hogy bizonyos értelemben korábban érnek a gyerekek, igaz, az érés szót csak óvatosan használjuk, mert ez az érdeklődés nem feltétlenül párosul érzelmi érettséggel, ellenálló képességgel.
Néha nehéz dolga van a szülőnek, aki szeretne őszinte lenni a gyermekkel, ugyanakkor meg akarja védeni. Nem mindig könnyű eldönteni, mit bír már el a csemete. Ezzel kapcsolatban érdemes szétválasztani két problémakört: az egyik, hogy a külvilág által megszabott ingereket mennyire engedjük be (a TV-t, könyveket, Internetet), a másik, hogy milyen témákról vagyunk hajlandóak beszélni a gyermekkel, mit kezelünk tabuként, miben engedjük meg magunknak a füllentést.
Az első kérdésben hasznos az óvatosság. Ne hagyjuk ott az óvodás, kisiskolás gyereket a TV előtt úgy, hogy azt sem tudjuk, mit adnak, és bár ez sokkal nehezebb, valamennyire próbáljuk a szemünket azon is rajta tartani, hova kalandozik a világhálón a gyermek. Hagyatkozzunk az ösztöneinkre: lehet, hogy egy mesefilm gyermekek számára készült, mégis olyan rejtett (vagy egészen nyilvánvaló) agresszió van benne, amiről sejtjük, rémálmokat okoz majd, még ha nem is sebhelyes arcú felnőttek, hanem színes kis lényecskék követték el.
És olykor szelíd, ártalmatlan filmeket is ellátnak magasabb életkori karikával, mert felvillan benne egy női mell, ami a pubertástól még távollévő gyermeket teljesen hidegen hagyja. Kivéve persze, ha mi, a szülők nagyon feszengünk.
Azonban, ha az a kérdés, milyen témában legyünk őszinték a gyerekkel, akkor a válasz az: mindenben. Csak nem mindegy a módja! Az őszinteség nem érzéketlen részletgazdagságot jelent, és semmiképp nem jelenti, hogy olyasmiről is beszélünk, amire a gyerek már nem kíváncsi.
Sok szülő tapasztalja, a gyerekek mennyivel ügyesebbek annak eldöntésében, miről kell nekik tudniuk, mint a szülők. Ha nehéz téma kerül szóba, és a szülő előre remeg, mit válaszol, ha majd ilyen vagy olyan kényes részletkérdés előkerül, utólag sokan megkönnyebbülve számolnak be róla, hogy milyen remek kérdései voltak a csemetének, szinte segítette a szülőt, hogy éppen azt mondja el, ami odaillik.
Az alapszabály, hogy fogalmazzunk egyszerűen és őszintén, ami a tényeken túl a saját érzelmi viszonyulásunkra vonatkozik. Ha haldoklik a gyermek nagyszülője, ne mondjuk, hogy meg fog gyógyulni, sem azt, hogy remekül érezzük magunkat. Természetesen nem részletezzük az ötévesnek a kemoterápia mechanizmusát, de azt megmondhatjuk, a nagyi nagyon beteg, valószínűleg búcsúzik az élettől, és hogy igen, mi szomorúak vagyunk emiatt.
Persze, előfordul, hogy a gyerek éppen bizonyos részletek érdeklik. Mondjuk egy iskolai társa a drog-túladagolásról beszélt neki, és hogy is van ez pontosan, kérdi. A szorongást nem az oldja, ha elhessegetjük, hogy neki erről nem kell tudnia, ez csak azt üzeni, hogy még annál is ijesztőbb a téma, mint hitte, hiszen anya és apa sem képes beszélni róla. Amellett, hogy válaszolunk a kérdésre, abban segítsünk, hogy a gyerek érezze, biztonságban van.
Nem jó alkalom ez arra, hogy katasztrofizáló módon ecseteljük, hogy a gyerekeket is megkeresik idegenek, és tulajdonképpen mindenki ki van téve a veszélynek. Természetesen beszélhetünk a veszélyekről, de beszéljünk arról is, szerintünk miért nyúl valaki droghoz, és hogy milyen erősek azok az emberek, akik vissza tudnak jönni az egészséges életbe. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert miközben az ember védeni akarja a gyermekét, sokszor éppen a szorongását zúdítja rá. Inkább adjunk keretet, amiben értelmezhetők az élet eseményei, hogy a dolgok nem csak úgy történnek, hanem mi is hatunk a sorsunkra.
Vannak ártatlannak tartott hazugságok is, amiknek szinte hagyománya van. Például, hogy bemászik a Mikulás a kéményen, és ő hozza az ajándékot. Ez rendben van, mint mese, amiben összekacsint gyermek és szülő, hogy persze mindenki tudja, mi az igazság, de most azt játsszuk, hogy a Mikulás hozza. De ha komolyan rákérdez a gyerek, és az igazat akarja tudni, akkor az igazat válaszoljuk!
Ha az otthoni légkörre jellemző az átláthatóság, amiben a gyerek tudhatja, a szülő mindig azt mondja, ami hite, tudása szerint a legőszintébb válasz, segíti a biztonságérzet kialakulását. Ráadásul az, hogy partnerként kezeljük a gyereket, megerősíti a kettőnk közti jó kapcsolatot.
