Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, a független összefogásból és finanszírozásból létrejött Itt érzem magam otthon már az első két hétben több mint 87 000 nézőt vonzott a mozikba.
A figyelemre méltó siker engem is kíváncsivá tett, beültem rá, és még egy héttel később is a film hatása alatt voltam. Figyelem, ez a véleménycikk helyenként spoilert tartalmaz!
Az Itt érzem magam otthon mozifilm bemászik a bőröd alá, és nem ereszt
Nem tudom, hogy a thriller műfaj sajátosságának, a rendező instruáló jelenlétének vagy a színészi játék kivételes minőségének köszönhető-e, de ebben a filmben nyoma sincs a magyar alkotásokra gyakran jellemző színházi érzetnek.
A színpadon az érzelmek kifejezése szükségszerűen erőteljesebb és hangsúlyosabb, mint a vásznon, ahol a kamera a legapróbb rezdüléseket is felnagyítja. A magyar színészképzés hagyományosan erősen kötődik a színházi kultúrához, ami időnként a filmvásznon is érzékelhető számomra. A játék természetes – már amennyire természetesnek nevezhető egy olyan helyzet ábrázolása, amelyben valakit elrabolnak, és egy lakásban tartanak fogva hét másik emberrel együtt, miközben mindannyian pontosan tudják, az életük azon múlik, hajlandók-e együttműködni és betartani a rájuk kényszerített szabályokat.
A 16 éven felülieknek ajánlott film középpontjában Rita (Lovas Rozi) áll, akinek élete egy pillanat alatt darabokra hullik: egyik napról a másikra elrabolják, majd egy számára ismeretlen lakásban tér magához. A helyszín az Árpád család otthona, ahol megdöbbentő állítással szembesül: fogvatartói szerint ő nem más, mint Szilvi, a család évekkel korábban eltűnt lánya.
Rita minden porcikájában tiltakozik az abszurd történet ellen, hiszen pontosan tudja, kicsoda ő valójában. A szó szerinti – fizikai és lelki – túlélés érdekében azonban kénytelen mérlegelni, hogy ragaszkodik-e saját identitásához, vagy
belehelyezkedik egy idegen szerepbe, ahogy mindenki más is, amely talán esélyt adhat az életnek nevezett valamihez.
Kérdés, hogy ha nem a saját identitásunkat éljük meg ránk kényszerített szabályok szerint, az élet-e.
A további szerepekben Molnár Áron, Gryllus Dorka, Simon Kornél, Simon Soma, Szervét Tibor, Znamenák István, Józsa Bettina és Zsurzs Kati látható.
A történet igazi ereje nem pusztán az alaphelyzetben rejlik, hanem abban a pszichológiai játszmában, amely a négy fal között bontakozik ki. A tekintetek, az elhallgatások, az apró gesztusok sokszor többet mondanak bármilyen hangos konfliktusnál.
Több mint pszichothriller: kíméletlen társadalmi tükör
Ez a film nemcsak pszichothrillerként működik, hanem kíméletlen társadalmi tükörként is. A Veres Attila forgatókönyvíró és Holtai Gábor rendező által életre hívott történetben az alkalmazkodás és a fokozatos határátlépések dinamikája ijesztően ismerős mintázatot rajzol ki, akár a saját életünkből is. Valójában kíméletlen látlelet rólunk, arról, hogyan működünk nyomás alatt, miként írjuk át apránként a saját határainkat, sokszor önismeret és önbecsülés hiányában.
A családi dinamikákban, a párkapcsolatunkban, a baráti kapcsolatok finom erőviszonyaiban vagy a munkahelyi szerepeinkben újra és újra alkalmazkodunk, engedünk, észrevétlen kompromisszumokat kötünk.
A moziszékbe süppedve az jutott eszembe, hogy mi, emberek néha olyanok vagyunk, mint a lassan melegedő vízbe tett békák. Észrevétlenül hozzászokunk az egyre kedvezőtlenebb körülményekhez. Mire észbe kapnánk, talán már túl messzire sodródtunk. A film tökéletesen megmutatja ezt a mechanizmust. Azt, hogy hogyan csúszunk bele apró kompromisszumokba, miként igazoljuk magunk előtt a tarthatatlant, és hogyan tanulunk meg együtt élni azzal, ami ellen eredetileg minden porcikánk tiltakozott.
Te észrevennéd, ha eltűnne a szomszédod?
Elszigetelt világban élünk. Egymás mellett, mégis egymástól távol. Az Itt érzem magam otthon történetében az idegenekből összeverbuválódott család tudatosan, hosszas megfigyelés után választ ki magának új tagokat. Olyan embereket, akik már korábban is láthatatlanná váltak a környezetük számára. Olyanokat, akik eltávolodtak a családjuktól, nincsenek barátaik, nem élnek közösségi életet, nincsenek kapaszkodóik. Akiknek a hiánya talán napokig, hetekig sem tűnne fel senkinek.
Mi vajon mikor vennénk észre, ha a kettővel alattunk lakó szomszéd holnap eltűnne? Ha napokig nem hallanánk a lépteit? Ha megtelne a postaládája? Ha esténként nem gyulladna fel nála a villany? Vagy csak akkor, amikor már valami visszafordíthatatlan történt, és a hatóságok tőlünk kérdeznék, tudunk-e bármit?
Emlékszem, gyerekkoromban ez egészen más volt. Tudtuk, ki mikor ér haza, és azt is, kitől lehet egy bögre cukrot kérni, ha nálunk épp elfogyott. A lépcsőházban beszélgetések zajlottak, a gyerekek együtt játszottak az udvaron, és ha bekopogtunk, a legkedvesebb szomszédok bármelyikéhez, természetes volt, hogy be is nyithattunk, otthon érezhettük magunkat egy délután erejéig.
Ma már én vagyok édesanya, és ha őszinte akarok lenni, vészhelyzet esetén azt sem tudom biztosan, melyik szomszédra bízhatnám a gyerekeimet akár csak fél órára.
A legnyugtalanítóbb kérdés talán nem is az, hogy sikerül-e Ritának megszöknie
Miközben néztem a filmet, azon is gondolkoztam, hogy egy ilyen eltorzult élethelyzetben meddig maradhat önmaga az ember. Hol húzódik a határ túlélési stratégia és identitásvesztés között? Mikor válik a színlelés önvédelemből önfeladássá? A film egyik legnagyobb érdeme, hogy ezekre nem kínál egyszerű válaszokat.
Ahogy egyre mélyebbre kerülünk az Árpád család zárt világában, a hangsúly áthelyeződik, mivel a külső fenyegetés helyett a belső viszonyok válnak igazán nyugtalanítóvá, minden gesztusnak, minden kimondott és visszanyelt mondatnak súlya van.
Lovas Rozi alakítása végig rendkívül fegyelmezett és rétegzett. Arcán egyszerre jelenik meg a rettegés, a düh és a számító alkalmazkodás. Játéka sokszor az apró, szinte alig észrevehető rezdülésekre épít. A család tagjai sem egydimenziós figurák, mindannyian hordoznak magukban valamit, ami egyszerre teszi őket áldozattá és bűnrészessé ebben a torz rendszerben. A néző pedig azon kapja magát, hogy miközben ítélkezne, egyre bizonytalanabbá válik abban, kinek van igaza, és létezik-e egyáltalán ebben a történetben tiszta erkölcsi pozíció.
Talán éppen ezért a legijesztőbb fordulat nem a film végén megjelenő végzetes fizikai erőszak, hanem az a felismerés, hogy a fogság nem mindig külső kényszerből születik. Néha belül épül fel. És amikor már otthonossá válik, fel sem merül bennünk, hogy a kulcs végig ott volt a zsebünkben.
Ha szívesen olvasnál még egy, filmmel kapcsolatos cikket, ajánljuk figyelmedbe a Beléd estem férfi főszereplőjével, Szabó Kimmel Tamással készült interjúnkat.
