Koponyalékelés, amputálás és művégtagok készítése, plasztikai beavatkozások – az ókori Rómában meglepően fejlett volt az orvoslás, kifejezetten bonyolult operációkat is el tudtak végezni.
A köztársaság korai idejéből származó sírokra bukkantak régészek Rómában a Pietralata negyedben. Az egyik koponyán sebészeti beavatkozás nyomaira leltek, amely megmutatja, milyen komoly munkát végeztek az ókori orvosok.
Nem ez az első eset, hogy a Pietralata negyedben érdekes leletek kerülnek elő: 1997-ben az időszámításunk előtti 8. és 6. század közötti időre datálható település maradványaira bukkantak, köztük az esővíz gyűjtésére használt, köralakú ciszternákra. Most két sír került elő a Via di Pietralatán: az egyik az időszámításunk előtti 5. században keletkezhetett, és egy szürke tufából faragott szarkofágot, valamint temetkezésnél használatos tárgyakat: vázákat, tálakat, kerámiakancsókat, tükröt és egy apró csészét rejtett.
A másik sírhelyet később alakíthatták ki, régészek szerint az időszámításunk előtti 3. században. Az itt talált maradványok között egy férfi koponya is volt, amelyen fúrásnyomokat találtak – a lelet megmutatja, hogy milyen meglepően kényes beavatkozásokat is el tudtak végezni az ókori Rómában.
Sokszor túlélték a koponyalékelést
Kétségtelenül meglepő, hogy mintegy 2300 évvel ezelőtt a sebészek lyukat fúrtak egyes betegek koponyájába. Márpedig több olyan maradványra is leltek ebből az időből, amelyen trepanáció, vagyis koponyalékelés nyomai láthatóak – a többi között a híres régészről, Luigi Pigoriniról elnevezett római néprajzi múzeumban is kiállítottak néhányat.
Az operációról egyébként már Hippokratész is írt.
A beavatkozás elsődleges oka általában az volt, hogy enyhítse a koponyában keletkező nyomást és az ezzel járó fájdalmat. Ennek olykor baleset, sokkal gyakrabban pedig hadi sérülés volt az okozója – több olyan leírás is fennmaradt, amely során betört koponyából származó csontdarabot távolítottak el. A beavatkozás természetesen roppant fájdalmas volt, hiszen ilyen esetekben hatékonyan használható érzéstelenítő nem létezett. Mivel azonban a sérülések gyakran nehezen kezelhető tüneteket is okozhattak – például állandósuló fejfájást, hangulatingadozásokat vagy akár rohamokat – nem volt nagyon más lehetőség, mint az operáció.
Noha azt gondolhatnánk, hogy egy ókori római orvos műtőasztaláról bizonyára nem távozhattak élve olyan páciensek, akiknek meglékelték a koponyáját, nem ez a helyzet. Számos olyan koponyára bukkantak ugyanis a régészek, amelyeken látszik: a fúrt lyukat újonnan nőtt csont fedte be, ami bizonyítja, hogy a beteg életben maradt.
Életben kellett tartani a római katonákat
Az ókorban a sebészi szakma elsősorban a hadi sérülésekkel összefüggésben fejlődött. A katonák életben tartása természetesen kiemelt jelentőséggel bírt, így a harctéri sebesülések gyógyítására nagy gondot fordítottak. Különféle módszerekkel voltak képesek elállítani a vérzést: legyen szó a seb bekötözéséről, kiégetéséről vagy akár erek elkötéséről.
Különösen amputációknál volt ez nagyon fontos: a beavatkozás elterjedtségét az is mutatja, hogy külön szakmává vált a művégtagok készítése.
A katonák mellett a gladiátorok harcra készen tartása is komoly mozgatórugója volt a sebészet fejlődésének. Az arénákban dolgozó sebészek fontos munkát végeztek, hiszen egy gladiátor kiképzése rengeteg pénzbe került – ennek volt köszönhető az is, hogy valójában jóval kevesebb halt meg közülük, mint azt sokan gondolják.
A császármetszés is létezett már az ókorban, noha nem alkalmazták gyakran, mivel a halálozási arány meglehetősen magas volt. A római vallás szerint ugyanakkor Aszklépiosz, a gyógyítás istene császármetszéssel jött világra, és sokáig tartotta magát az a (hamis) legenda is – Suetonius és idősebb Plinius is írt erről –, hogy Julius Caesar is így született. Mindezek azonban kétségtelenül bizonyítják, hogy már ebben az időben is ismert volt ez a beavatkozás.
Ilyen eszközökkel operáltak
Valószínűleg sokan gondolhatják, hogy a plasztikai sebészet egy kifejezetten modern találmány, pedig nem így van. Az ókorban is volt példa arra, hogy emberek azért feküdtek kés alá, hogy szebbé váljanak. Celsus római orvos és író a „De medicina” című híres művében orrplasztikáról, valamint fül- és ajaksérülés kijavításáról is írt.
Kifejezetten népszerű beavatkozás volt a körülmetélés „kijavítása”, nyomainak eltűntetése is.
A görögökhöz hasonlóan ugyanis a rómaiak is nagyra értékelték a testi szépséget – és nem is ódzkodtak a meztelenségtől, legyen szó a fürdőkről vagy a testedzés helyszíneiről, a palaisztrákról. Az abnormálisnak tartott nemi szerveket azonban megvetették vagy kinevették, és így tekintettek a körülmetélésre is – Celsus is leírta a beavatkozást, amely során orvosolták ezt a problémát.
A különféle operációkhoz természetesen speciális eszközöket használtak, amelyeket csak a legjobb mesteremberek tudtak elkészíteni. A ma Nagy-Britanniához, valaha a Római Birodalom fennhatósága alá tartozó Wroxeterben egy ókori orvos sírjában annak teljes eszköztárára bukkantak. Az értékes leletből kiderült, hogy a római sebészek sokszor meglepően hasonló szerszámokkal dolgoztak, mint a mai egészségügyi szakemberek. A sírból bronz és acél szikék, csontfúrók és -fűrészek, éles és tompa horgok, fogók és csipeszek, S alakú katéterek férfiaknak és némileg egyenesebb kialakításúak nőknek, spatulák és ollók kerültek elő.
Mai társaikhoz hasonlóan természetesen az ókori orvosok is nagy hangsúlyt fektettek a megelőzésre: nem is adtak rossz tanácsokat betegeiknek.
