retró magnó

Gramofon, lemezjátszó, orsós mangó… nos, egyikről sem jut eszedbe, hogy szívesen hónod alá csapnád, vagy válladra vennéd, és már mennél is vele, hogy barátaiddal közösen hallgathass róla zenét. A Bluetooth-hangfalakig hosszú utat jártunk be, de van egy tárgy, amely lehetővé tudta tenni, hogy magaddal vidd a zenéd – ha volt rengeteg elemed, vagy a környéken egy konnektor.

A magnó mindent vitt

Táskarádió, ritmus dáridó – megvan az életérzés? Nos, ma már kicsit nehéz belehelyezkedni, az tény, hiszen legtöbbször csak a telefonba dugott fülhallgatóval élvezzük a zenét, ha pedig bulizunk, nem kell már megbeszélni, hogy kinél tartsuk az alkalmat annak érdekében, hogy megfelelő hangfalakból szólhasson a zene: a bluetoothos megoldások segítségével még egy kis retikülbe is belefér a nagy hangerő.

Ez ugyanakkor nem mindig volt így, és akkoriban egy magnó hatalmas kincsnek számított.

Lehetett volna rajta rádiót hallgatni, ha ez érdekelt volna bárkit is – kivéve azokat a speciális eseteket, amikor megpróbáltuk felvenni aktuális kedvenc dalunkat a kívánságműsorból –, be lehetett tenni két kazettát is, ami a DJ-zés egészen kezdetleges lehetőségét villantotta fel, lehetett vele kazettát másolni, és később, ha már CD-s volt a változat, akkor igazán menőként lehetett vele CD-t is hallgatni. Ha volt egy magnód, akkor volt mindened – ugye?

Vérbeli retró tárgy

Persze érthető, hogy nem maradt meg a zenehallgatás ennél a stádiumnál: a magnók esztétikája egy dolog, a súly azonban egy másik. Nekünk akkora jutott ki belőle, amit talán nem is tudott volna az ember úgy emblematikusan a vállára emelni: 

Biztosan nem sétálgattam volna vele a tengerparton, ha eljutottam volna a tengerig a kíséretében – de a medence partjára azért le lehetett vinni, és az maga volt a menőség.

Arra is jó volt egy ilyen készülék, hogy a gondosan előkészített, értsd a megfelelő dal elejére tekert kazetták egymás utáni bepakolásával szinte folyamatosan zenét szolgáltathattál. Ha volt valaki, aki walkmanen gyorsan a megfelelő részhez tekerte a kazettákat, majd azokat váltogatva helyezted be két oldalra – a deck és b deck –, akkor szinte úgy érezhetted, ez maga a Nyugat: szólnak a dalok egymás után, nem kell várni, nincs zavaró szünet. Mondjuk, aki a zenét válogatja, annak pedig nyugta nincsen, de mit számít ez, ha így aztán annyira menő lehetsz, mint soha annak előtte?

Ezért is szerettük

Ha volt egy kétkazettás magnód, akkor megvolt a képességed arra is, hogy egyedi válogatásokat készíts. Kedvenc dalaidat egymás után játszhattad át egy üres kazettára – ez nagyjából a végtelenségig tartott, hiszen mindent a megfelelő dalhoz kellett állítani, majd utána átjátszani azt, ezt követően a következő dalt is előkészíteni, és így tovább. Így viszont barátod, barátnőd vagy szerelmed is személyre szóló válogatást kaphatott a kedvenc dalaidból, ami viszont szintén rettenetesen menő.

Talán csak ahhoz fogható módon, mint amilyennek a CD-k megjelenésével a CD-vel felszerelt magnók voltak.

vagy akkorra sem. De mégis, ott volt a lehetőség.

A böhöm nagy magnókra nosztalgikus érzésekkel gondol vissza az ember: noha különösebben szépnek nem mondaná őket, mégis, ezek a multifunkciós zeneközpontok annyira központi elemévé váltak egy tini életének a kilencvenes években, hogy nehéz másképp gondolni rájuk, mint szeretettel. Az idő persze eljárt fölöttük, ez tény, de fogadjunk, hogy te is emlékszel arra, hogyan nézett ki a magnód!