retró discman

Retró kedvenceinket bemutató sorozatunk első részében a walkmanhez kapcsolódó emlékeket idéztük fel: lássuk most azt, mire emlékszünk a discmanekkel kapcsolatosan! Akárcsak a walkmant, úgy ezt az eszközt is a Sony dobta piacra, jóval régebben, mint amire emlékeink alapján tippelhetnénk. Már 1982-ben, két évvel a CD-k tömeggyártásának kezdete után elkészült a kompakt CD-lejátszó, ami tulajdonképp ugyanazt tudta, mint a walkman, csak épp a hanghordozó volt más.

Discmannel az irányítás teljesen a kezedbe került

Ez az apró kis különbség ugyanakkor nagyon sokat jelentett. A CD hangminősége eltért a kazettáétól – itt nem fordulhatott elő, hogy nyávogósan szól majd a zene, mert megnyúlt a szalag, ráadásul míg a kazettánál csak találomra belepörgetve próbálhattad meg átugrani a nem kedvelt számokat vagy megtalálni a nagy kedvencet, egy CD-nek hatalmas újdonságát jelentette az, hogy trackről trackre válthattál. 

Nem volt gond, ha pont a hetedik számot rühellted igazán az albumon, mert egyszer csak átugrottad, és volt utálatos dal, nincs utálatos dal. Ezzel párhuzamosan megszűnt az A oldal és a B oldal jelensége is, nem kellett a hanghordozót az album közepén kivenni, majd megfordítani és újra betenni az eszközbe.

Sokkal kényelmesebbé tette a discman ezzel a zenehallgatást, ráadásul a lemezeket nem is kellett a tokjukban magaddal vinned – a kazetták tárolása mindig saját, külön tokjukban történt, a CD-kre azonban születtek a genotherm irattartóhoz hasonló belsővel tervezett, hordozható tartók, melyek egy toknál alig nagyobb méretben nyelték el lemezek tucatjait. Discmannel tehát már azt hallgattál, amit akartál, egyedül élvezhetted a zenéd, amit tökéletesen kontrolláltál, és volt lehetőséged arra is, hogy lemezek tucatjait vidd magaddal.

Pénz kérdése is volt

A kilencvenes évek legnépszerűbb zenelejátszója a maga korában ugyanakkor egy kicsit pénzkérdés is volt: a lejátszó, illetve a CD-k maguk is drágábbak voltak, mint egy addigra már széles körben elterjedt, számos gyártó által sorozatgyártott walkman vagy egy kazetta, amit könnyen lehetett másolni is egy kétkazettás magnó birtokában. 

Tartósabb is maradt egy kicsivel, mint elődje, a kazettás walkman: abból már nemigen találni ma az elektronikai üzletek kínálatában, de discmant még több márka is készít és forgalmaz, ráadásul 10-20 ezer forint közti árért meg is élhető ez a retró élmény.

Ez még retró volt, utódja már techvívmány lett

Ehhez hozzátartozott annak idején az, hogy ha nagyobbat döccent a busz vagy autó, amelyen utazva zenét hallgattunk, a zene elhallgatott: a kezdeti discmanek nem igazán tudtak megbirkózni a rázkódás körülményével, ami komoly problémát jelentett, ha valaki menet közben akart zenét hallgatni. A discmant leejteni pedig nagyon veszélyes vállalkozás volt. A CD-lemezek is könnyen sérültek, onnantól kezdve meg már ugrott a dal, gyakorlatilag lehetetlenné téve annak élvezetét. Érdekes, hogy akkoriban mindezek miatt még a kamaszok is sokkal jobban vigyáztak lemezeikre és discmaneikre, mint ma egy okostelefonra – ahány betört kijelzőjű készüléket látok felnőtt vagy serdülő kezében, nos – ők biztos nem bírták volna sokáig egy discmannel.

Ez az eszköz abban az értelemben tökéletes előszobája volt az mp3-lejátszóknak és iPodoknak, hogy 

azóta már az újabbnál újabb zenehallgatási megoldások egyre nagyobb ugrásokat jelentenek a technológia fejlődésében is. Ezt akkor még nem sejtettük: örültünk, hogy laposabb, szebb és jobban hangzó eszközről hallgathatjuk kedvenceinket. Pár év, és jöttek a fizikai hanghordozó nélküli zenelejátszók, de erről akkor még mit sem tudtunk…