Hogyan lett egy szülők nélkül, nyomorban felnőtt gyerekből az ÁVH magas rangú tisztviselője? Hogyan alakult később kapcsolata miniszter apjával? Milyen bűnöket követett el, és hogyan nézett szembe a múltjával? Farkas Vladimir története.
1990-ben Nincs mentség címmel vaskos könyv jelent meg. Szerzője, Farkas Vladimir emlékiratainak rövidített változatát adta közre: saját bevallása szerint több ezer oldalnyi kéziratból válogatta ki a nyilvánosságnak szánt 650 oldalt. Ez volt az első olyan könyv a rendszerváltás utáni Magyarországon, amely feltárta a méltán rettegett ÁVH kiépítését és működését, amit Farkas az ÁVH alezredeseként testközelből figyelhetett meg. Könyvének csak egyik célja volt a múlttal való szembenézés: a másik leginkább annak bebizonyítása, hogy nem minden, az Államvédelmi Hatósághoz köthető bűnért az övé a személyes felelősség.
Farkas Vladimir a kommunista pártmunkásból lett honvédelmi miniszter, Farkas Mihály (szül. Lőwy Hermann) fia volt. Keresztnevét, ahogy sejthető, Vlagyimir Iljics Lenin után kapta 1925-ben, s ahogy Kozák Gyula Farkas Vladimirral folytatott 1988-as interjújából kiderül, szülei számára a kommunista mozgalom fontosabb volt, mint a saját gyerekük. Vladimir születésekor apja éppen hat és fél éves börtönbüntetését töltötte, a kisfiú így apa nélkül, egy ablaktalan, 12 négyzetméteres pincehelyiségben cseperedett fel Kassán. „Ha esett az eső, beömlött hozzánk a víz” – idézte fel a nyomorúságos otthont, ahol élete első négy évében rajta kívül három nő lakott: édesanyja, apai nagyanyja és nagynénje.
Egy vezér gyermekkora
Amíg az apa, Farkas Mihály börtönben volt, az édesanya elvált tőle, majd 1929-ben – talán megelégelve a nyomort is – Bécsbe, majd Franciaországba emigrált, ahonnan csak 1945-ben tért haza. Vladimirt így apai nagyanyja nevelte, egy egyszerű, a kommunizmusban vakon hívő asszony.
„Gyerekkoromban folyamatos volt a kapcsolatom a rendőrséggel és a börtönnel.
Amikor bolgár és német menekült kommunisták kerültek a kassai börtönbe, a nagymamám a Vörös Segély megbízásából főzött nekik, és az én feladatom volt, hogy naponta, iskola után börtönbe vigyem az ebédet” – mondta el iskolás éveiről.
A szlovák iskolába járó, magyarul és szlovákul beszélő Vladimir számára egy másik mozgalmár, az elegáns, gazdag és kedves Schönherz Zoltán jelentette az apafigurát. Schönherz sokszor mesélt a Szovjetunióról, amire Vladimir „a megtestesült földi paradicsom”-ként gondolt. Schönherz 1939-ben az időközben a börtönből kiszabadult Farkas Mihályhoz csempészte a fiút, ami – utólag – vegyes érzéseket keltett Vladimirban:
„Apámnak velem kapcsolatban egy pozitív cselekedete volt egész életében, de bár ne tette volna: az, amikor 1939-ben kivitetett Moszkvába.
S most szörnyű dolgot fogok mondani. Nem a későbbiekben tárgyaltakkal kapcsolatos felelősségemet akarom minősíteni, de oda jutottam, hogy bár mint egy zsidó gyerek pusztultam volna el 1944-ben Auschwitzban! Ezt nagyon őszintén mondom.”
Moszkvai évek
Farkas Vladimir Wolf vezetéknévvel, tizenhárom és fél évesen érkezett Moszkvába, ahol apját annak második felesége, féltestvére, egy írástudatlan háztartási alkalmazott és apja egyik barátja társaságában találta.
Két szűk szobában, szinte a kassaiaknál is nyomorúságosabb körülmények között laktak, az apa pedig nem rejtette véka alá, hogy kamasz fia csak púp a hátán.
Vladimir először rácsodálkozott az utcán kenyérért sorba álló emberekre; majd később maga is hajnali kettőtől másnap délelőttig állt sorba egy cipőért. Natasa, a háztartási alkalmazott mesélt neki egy fekete autóról is, ami az éjszaka közepén elviszi a rendszer ellenzőit. Valószínűleg egyikük sem gondolta volna, hogy néhány éven belül Magyarországon is bevett gyakorlat lesz ez, és Farkas Vladimir maga is tevékeny szerepet vállal majd a rendszer ellenfeleinek üldözésében és megnyomorításában.
Farkas Vladimir nem harcolt a fronton: önkéntes honvédelmi munkát végzett (árkot ásott), majd visszakerült Moszkvába. Családjával (és más befolyásos kommunistákkal) együtt az előretörő német hadsereg elől Ufába menekítették, ahol találkozott későbbi feleségével, két vezető funkcionárius lányával, Berei Verával. Az immár Vladimir Volkov néven élő fiatalember a Komintern politikai iskolájába járt, ahol a Szovjetunió által megszállt kelet-európai országok leendő vezetőit nevelték ki. Ezt követően – Rákosi javaslatára – rádiós kiképzésen vett részt, de a bevetésére már nem került sor: a második világháború véget ért.
A megtalált identitás
Farkas 1945 májusában „egy amerikai gyártmányú katonai szállítógéppel, szovjet tábornokok és több hazatérő magyar emigráns társaságában”, megkopott magyartudással került (életében először) Budapestre. A 19 éves fiatalember eleinte az Akadémiai utcai pártközpont toronyszobájában a központ és a bizottságok közötti rádiókapcsolatért volt felelős, de afféle lakájként szabad bejárása volt Rákosihoz is. 1946 végén a politikai rendőrséghez hívták: „Lelkesen vállaltam a munkát, Száberszky József alosztályára kerültem, mert az foglalkozott a technikai jellegű szolgáltatásokkal. Olyasmivel, mint telefonlehallgatás, levélcenzúra, hamis személyi igazolványok előállítása. Alhadnagyi rangot kaptam”.
A párt utasításait könyörtelenül végrehajtó ÁVH-nál újabb két év múlva, Péter Gábor javaslatára már a „nyomozati munkába” is bekapcsolódott. A Rajk-per vádlottjait hallgatta ki:
„Ha le kell kenni, akkor lekenek egy pofont. Én úgy emlékszem, hogy lekevertem ezt a pofont.”
Állítása szerint megdöbbent a törvényen kívül, ellenőrzések nélkül, kínzásokkal dolgozó ÁVH-tól – de nem annyira, hogy otthagyta volna az erőszakszervezetet. „Gyávaság volt ez? Én nem azt mondom, hogy félelemből maradtam a helyemen.” A vele maratoni interjút készítő Kozák Gyula úgy vélte: nem félelemből, hanem az életében először megtapasztalt, „valahová tartozni” érzése miatt maradt a végsőkig az ÁVH-nál. Előbb századosi, majd őrnagyi, végül pedig alezredesi rangra emelkedett, és az ő beosztottja volt többek között Kádár János felesége, Tamáska Mária is. Bizonyosan tudomása volt az Andrássy út 60-ban zajló kegyetlenkedésekről (állítólag Kádár Jánost is ő kínoztatta), és ő szervezte meg az ÁVH határon túli politikai felderítéssel foglalkozó Hírszerző Főosztályát, amely azonban 1956 után dekonspirálódott.
Farkas Vladimir, a kegyvesztett
Sztálin halála után Péter Gábor, Farkas Mihály és fia kegyvesztettek lettek. Farkas Vladimirt 1956. október 5-én tartóztatták le, és 12 év börtönre ítélték.
Apjával és Péter Gáborral együtt raboskodott, végül négy év után, 1960-ban szabadult.
Felesége elhagyta (mintha a saját apja sorsát ismételte volna meg, akit szintén börtönévei alatt hagyott el a felesége!), bérelszámolóként helyezkedett el, s bár tanulni szeretett volna, nem engedélyezték, hogy történelem szakra járjon.
Míg a rendszer korábbi kiszolgálói „visszavonulásuk” után sem jártak rosszul (Kardos György könyvkiadót vezetett, Komlós János a Mikroszkóp Színpadot, de még Péter Gábort is bedugták egy könyvtárba); Farkas Vladimir mögül kihátrált a párt. A 70-es évektől kezdve nyugdíjazásáig statisztikusként, majd üzemgazdászként vállalt állást.
„Csehszlovákia lerohanása után fogalmazódott meg bennem véglegesen, hogy iszonyú tragédia, hogy ehhez a mozgalomhoz csatlakoztam, és felnőtt emberként is kitartottam mellette”
– írta később ébredező kétségeiről. Kétszer újranősült, végül egy 38 négyzetméteres, budafoki panellakásban próbált számot vetni az emlékeivel és a lelkiismeretével. Igaz, vaslemezes ajtó mögött, miután egyszer valaki megpróbálta rágyújtani a lakást.
Nyilvános bűnbánat
Farkas Vladimir 1988-ban állt ki a nyilvánosság elé: először egy rádióinterjúban, majd egyre gyakrabban különböző nyilvános fórumokon – mintha a nyilvánosság bűnbocsánatát kérte volna. Felmerülhet a kérdés: valóban őszinte volt ez a bűnbánat, vagy csak a „bűnbánó ávós” felvett szerepét játszotta el? Nem tudjuk. Ha az előbbi, akkor bizonyára voltak nehéz pillanatai, amikor megpróbált elszámolni a lelkiismeretével – mint ahogy akkor is, amikor élete utolsó évtizedében azt próbálta megfejteni, miért is vált apja a magyar történelem egyik leggyűlöltebb alakjává. Farkas Vladimir 2002-ben, 77 éves korában hunyt el. Végakaratának megfelelően családja a nyilvánosságot csak a temetés után értesítette halálhíréről. (Borítókép: Fortepan / Horváth József)
Ha szívesen olvasnál még a korszakról, ezt a cikket ajánljuk.
